Az elmúlt hétvégén rendezték meg az MLL négyesdöntőjét Boston-ban, azonban legnagyobb bánatunkra az alapszakasz-győztes Denver Outlaws nyolc éven belül nyolcadik alkalommal is lógó orral búcsúzott a rájátszástól, hőseink ugyanis csak a második helyen végeztek az immár rekordbajnoknak számító Chesapeake Bayhawks gárdája mögött.





















A denveri csapat kirobbanó formában érkezett a fináléra, az alapszakasz utolsó hat meccsét megnyertük és klubrekordnak számító 11 győzelemmel végeztünk a tabella élén, így az elődöntőben a könnyebb ágra kerültünk, és csak a negyedik helyezett Long Island Lizards-szal kellett megküzdenünk, miközben a két legnagyobb rivális egymás ellen vívott ádáz harcot.

Mégsem vártuk felhőtlen előjelekkel a szombat délutáni elődöntőt, ugyanis kiderült, hogy az előzőnapi tréningen bokasérülést szenvedő Brendan Mundorf állapota annyira súlyos, hogy a friss MVP-győztes nem léphet pályára a Lizards ellen. Nem is kezdtünk valami fényesen a vezér távollétében, az első hat percben az ellenfél kétszer is betalált, a támadójátékunk pedig igencsak akadozott. Több mint tíz minutum telt már el a meccsből, mire végre sikerült először betalálnunk, két újonc remek összjátékát követően emberelőnyben Matthews bejátszását Chris Bocklet váltotta találatra ajtó-ablak helyzetből. A negyed hátralévő részében viszont már csak a LI volt eredményes, így 3-1-gyel fordultak a csapatok.
A második játékrészt is gyengén kezdtük, Schwartzman szabálytalansága miatt kerültünk létszámhátrányba, a fórt pedig Peyser két pontos távoli lövésével használta ki a Long Island, ráadásul rövidesen két újabb találattal már 1-7 állt az eredményjelzőn. Teljesen összezuhant a denveri csapat, nagyon elvesztettük a fonalat, tanácstalanul mozogtunk a pályán, három perccel a félidő előtt Jeremy Sieverts egy ügyes egyéni akcióból még szépíteni tudott, ám a félidei eredményt a Lizards módosította 8-2-re.

Finoman szólva is kilátástalan helyzetben mentünk le a pihenőre, de talán még reménykedtünk benne, hogy össze tudjuk szedni magunkat, és sikerülhet felzárkózni a szünet után. Azonban két perc alatt két újabb találattal lomboztak le bennünket, majd Chris Bocklet hiába faragott a hátrányból, rövidesen még két LI-góllal már 12-3-ra nőtt a differencia. Totálisan padlóra kerültünk, látszólag hitét vesztette a csapat. Öt perc sem telt még el a harmadik negyedből, amikor Peet Poillon iramodott előre, és a középpályás védhetetlen góljával kezdtük meg a kapaszkodást, alig egy perc múlva pedig Mark Matthews talált be. Még mindig pokolian messze voltunk, és a következő hosszú percek alatt egyetlen találat sem esett. A negyed hajrájában mégis nekünk jött ki jobban a lépés, az utolsó három percen belül négy gólt szereztünk, sorrendben Jordan McBride, illetve C. Bocklet még kétszer, és Poillon voltak eredményesek, ezzel 12-9 arányban megközelítettük a vetélytársat.
Nem volt vége a hatalmas felzárkózási hadműveletnek, a következő két percen belül Chris Bocklet önmaga ötödik és hatodik gólját is megszerezte, és egyetlen találatra feljöttünk. Azonnal szorossá vált a mérkőzés, és most már sokkal inkább a tetemes hátrányt ledolgozó mieink érezhették nyeregben magukat, a Lizards talpa alatt pedig égni kezdett a talaj. Sőt, a játékrész negyedik percében Peet Poillon jóvoltából az egyenlítés is összejött, amire a harmadik negyed elején még senki sem gondolt volna. A következő időszakban hatalmas küzdelem dúlt a pályán, hogy melyik csapat kerüljön előnybe, végül az 54. percben Jeremy Sieverts jóvoltából a denveriek jutottak közelebb a célhoz, és nagyszerű védekezésünknek, valamint Schwartzman bravúrjainak hála a hátralévő időben már nem esett több találat, így 13-12 arányban kiharcoltuk a győzelmet.

Kilenc gólos hátrányból diadalmaskodtunk, minden idők legnagyobb fordítását hajtottuk végre az MLL-playoff-ok történetében. Az újonc Chris Bocklet, aki Mundorf helyett kapott szerepet a csapatban, egymaga hat gólt szerzett azok után, hogy az alapszakaszban csupán epizódszereplő volt, most kétségkívül aranybetűs hőssé nőtte ki magát. Továbbá Poillon három, Sieverts két gólt szerzett, a szintén újonc Mark Matthews 1+4-es teljesítménnyel vétette észre magát, asszisztjai nagy részével éppen C. Bocklet-et szolgálta ki. Emberfeletti produkcióval jutottunk a döntőbe, és várhattuk az ellenfelet.




















A lefújást követően egy órával vette kezdetét a másik elődöntő, melyen az elmúlt két év bajnokai csaptak össze egymással, a 2010-es győztes Chesapeake Bayhawks és a címvédő Boston Cannons csörtéje alkalmával. Az idei forma alapján a kék-fehérek számítottak esélyesebbnek, Rabil-éket azonban soha nem lehet leírni a rájátszásban, s bizony a kezdés a házigazdáknak sokkal jobban is sikerült. Az első negyedben Stone vezérletével 5-2-es előnyt kovácsolt össze magának a Cannons, a folytatásban viszont egyre inkább összeszedte magát a Bayhawks. Egy darabig fej-fej mellett haladtak a csapatok, majd a félidő előtti utolsó öt percben Dixon 48 másodperc különbséggel két duplát süllyesztett el Burke ketrecében, ezzel fordított az oklahomai együttes, és féltávnál 9-8 arányban álltak jobban. A szünet után több mint hat minutumon keresztül egyetlen újabb találat sem esett, a csendet Stone mesterhármast érő lökete törte meg, ezáltal egyenlített a Boston. Mégsem örülhettek sokáig a házigazdák, a negyed fennmaradó részében ugyanis már csak az ellenfél volt eredményes, méghozzá háromszor, úgy hogy valamennyi gólt Rubeor szerezte, egyúttal 12-9-re léptek meg. Innentől már sínen járt a Bayhawks, Rabil-ék csak bottal üthették a nyomukat, a záró felvonás első perceiben néhány újabb találattal minden kérdés végképp eldőlt. A végére Ben Rubeor egymaga hat gólt szerzett, a második félidő hét Bayhawks-találata közül öt fűződött a nevéhez, kimagasló teljesítménnyel járult hozzá csapata 16-10-es sikeréhez. Kiderült tehát, hogy a másnapi fináléban az alapszakasz első és második helyezettje fog megmérkőzni egymással, vagyis a mieink a Bayhawks-szal találják szemben magukat.

Vasárnap délután 7384 szurkoló volt kíváncsi a két csapat összecsapására a Harvard Stadium-ben. Az alapszakasz utolsó fordulójában az Outlaws idegenben verte a Chesapeake-et az első helyről döntő rangadón, azonban nem szabadott elmenni amellett a fontos tényező mellett, hogy amíg a mieink korábban egyszer sem voltak bajnokok, addig a JGJR által vezényelt rivális már háromszoros Steinfeld Kupa-győztesnek mondhatta magát, a tapasztalat és a korábbi sikerek mindenképpen mellettük szóltak.

Mundorf-ot összedrótozták a döntőre, hiszen mégiscsak az év legfontosabb meccséről volt szó, egy hatalmas kötéssel a lábán jelentkezett játékra a helyi field lacrosse élő legendája. Sokkal jobban jött össze a kezdés, mint egy nappal korábban az elődöntőben, s az első percekben Casey Cittadino ziccer góljával, illetve Mark Matthews találatával 2-0-s előnyre tettünk szert. Nem sokáig örülhettünk, mert a nyitó negyed második felében egyre inkább beindult a Bayhawks-henger, és egymás után lövöldözték a sorban a gólokat. Glading és Brooks is pár perc alatt duplázott, a kékek pedig 5-2-re fordítottak az első felvonás végére, megállíthatatlan lendületet vettek fel.
A folytatásban is megmaradt a tempó, és kevesebb mint egy perc múlva Hunt két pontosával már öt gól volt a különbség a két csapat között. Kezdtük végképp elveszíteni a fonalat, mintha a tegnapi hatalmas fordítás után fásultan mozogtunk volna, lassú és körülményes támadásokat vezettünk, a védőink pedig kesztyűs kézzel bántak az ellenfél csatáraival. Aztán rövidesen egy látványos játéknak köszönhetően szépítettünk, az újonc Matthews bejátszásából a sérülten játszó Brendan Mundorf volt eredményes, öt perccel később pedig újra a mieink jeleskedtek, amikor Jeremy Sieverts bombázott a ketrecbe. 7-4-re visszajöttünk, de továbbra is a Chesapeake uralta a játékot és Grant Jr jóvoltából gyorsan lelombozták a felzárkózásba fektetett reményeinket. Már csak néhány perc maradt az első félidőből, és Poillon átadásából Mark Matthews révén lopóztunk közelebb, ám ismét csak átmeneti lehetett az örömünk, mert a negyedből hátralévő időben még Hunt és Rubeor is bevette Schwartzman ketrecét, vagyis a meccs felénél 10-5 volt az állás az ellenfél javára.

Kérdés volt, hogy két nap alatt végre lehet-e hajtani két hatalmas fordítást, másodszor még inkább nehezebbnek tűnt a helyzet, tekintettel az erősebb ellenfélre, illetve arra, hogy nagy eséllyel minden puskaporunkat ellőttük az előző napon. Sajnos, így is történt, a harmadik negyedben sem tudtunk látványosan feljavulni, jobbára csak erőlködtünk támadásban és Matthews-ék több komoly lehetőséget is elpuskáztak, Mundorf pedig hiába igyekezett, nem tudta folytatni a játékot, mankóval ácsorgott a partvonal mellett. Ezzel ellentétben a Bayhawks a megnyugtató előny birtokában rendkívül magabiztosan játszott, és amikor a negyed derekánál Hunt elsüllyesztett egy újabb két pontost, már végleg lefutottnak tűnt a találkozó. Képtelenek voltunk felvenni érdemben a harcot Rubeor-ékkal, akik a záró negyedet megelőzően már 14-5-re vezettek.
Az utolsó felvonás gyakorlatilag csak formalitás volt, a negyed első perceiben Jeremy Sieverts jóvoltából eredményesek voltunk, de a továbbiakban már csak a Bayhawks talált be kétszer, mellyel beállították a 16-6-os végeredményt, így megszerezték történetük negyedik bajnoki címét, a mieink pedig 2012-ben is üres kézzel maradtak.

A döntőben Sieverts és Matthews is két-két gólt szerzett, a többiek keveset tudtak hozzátenni a csapat játékához, Mundorf becsületére legyen mondva, hogy a súlyos sérülése dacára is megpróbált játszani, kevés sikerrel, de hatalmas sportemberi mivoltáról tett tanúbizonyságot.

Az Outlaws fennállása nyolcadik szezonjában nyolcadszor szerepelt a rájátszásban, azonban ezúttal sem tudtuk elhódítani a bajnoki címet, ehelyett 2006, 2008 és 2009 után negyedszer vesztettük el az MLL döntőjét, és ismét be kellett érnünk a második helyezéssel.

Köszönjük, hogy annyian követtétek az egész évad alatt az írásainkat, és velünk együtt szurkoltatok mindvégig a csapatért - sajnos, most ennyi jött össze. Reménykedhetünk benne, hogy a fiatal alapokra helyezett egyesület jövőre újra nekirugaszkodhat az álmok megvalósításának, még ha jelenleg nem is igazán tudjuk elképzelni, hogy ha annyi éven keresztül soha nem sikerült, akkor jövőre ugyan miért lehetnénk bajnokok. De a reményt soha nem szabad feladni, nincs más választásunk, 2013-ban újra megpróbáljuk!