A Denver Broncos csapata sikerrel  vette az NFL első fordulóját, miután hazai környezetben ha nem is könnyedén, de mindenképp megérdemelten felülmúlta a vérmesebb reményekkel érkező Pittsburgh Steelers-t. Egy meg van hát, de hátra van még 15. A soron következő ellenfél az Atlanta Falcons, akik ellen szintén kéne a siker, de Georgiában idegenben talán még nehezebb dolgunk lesz, mint múlthéten a vasas ellen.























A Falcons személyében egy olyan ellenfél látogat hozzánk, akik ellen a közelmúltban nem játszottunk, így még nem állt módunkban bemutatni őket. Pedig kifejezetten szép emlék fűzheti a Broncos fanokat az atlantai sólymokhoz.

A csapat történelme 1965-ig nyúlik vissza a korai évekhez azonban nem lehet sok sikert megemlíteni. Hogy egészen őszinte legyek túl sok győzelemről se tudnék beszámolni, a 60-as években mindössze 12× hagyhatták el a pályát győztesként. Hozzánk hasonlóan ők is a ’70-es években kezdtek felzárkózni az NFL mezőnyéhez, megszerezve első winningseasonjüket 1971-ben, és első Playoffs szereplésüket 1978-ban. A párhuzam azonban itt lassan véget is ér. Míg mi is pofozógép szerepet töltöttünk be a ’60-as években az AFL-ben, és a mi első PO szereplésünk is a ’70-es évek végén érkezett el, mi azóta is kisebb szünetektől eltekintve az utószezonra esélyes csapatok között rangsorolva várjuk a szezont, ők egy kisebb fellángolást követően a ’80-as évek legnagyobb részét a mezőny szürkéjében töltötték.

A helyzetük 1989-ben vett újabb fordulatot, amikor is a drafton megszerezték Deion Sanders játékjogát. A liga valahavolt egyik legjobb defensive backje az Atlantban töltött 5 éve alatt 3× választatott be a Pro Bowlra és az All Proba is, ’93-ban az NFC degjobb védője lett és számtalan kisebb elismerésben részesült, csapatát pedig ’91-ben ismét visszajuttatta a PlayOffs-ba 9 éves szünet után. Azonban ez is csak egy rövid fellángolás volt, és noha ’95-ben is PO-ba jutottak, az újabb tartósabb fellángolásig ’98-ig kellett várni, és itt újul meg a Broncos párhuzam is.

’98-ban ugyanis az a Dan Reeves vette át a csapat irányítását, aki korábban a vadlovakat 3SB-ba vezette, mégha mindhármat el is vesztette. A vezető edző viszonya megromlott a csapat legjobb játékosával John Elway-jel, s egész kapcsolata megfáradt a Denver Broncos-zal, így tőlünk ’92-ben távozni kényszerült. Egy kis new yorki kitérő után kötött ki Atlantában, ahol már második évében egy 12-2-es mutatóig vezette csapatát. A szezon utolsó két meccsére azonban nem tudott a pálya szélére állni, mert szívműtéten kellett átesnie, a csapat viszont 1 emberként küzdött érte is. Behúzva a hátralelvő két alapszakasz meccset 14-2-vel megszerezték fennállásuk mindössze 2. divíziógyőzelmét és bejutottak a rájátszásba. Sőt még ennél is nagyobb tettet hajtottak végre, a főcsoport döntőben hosszabbításban legyőzték idegenben az esélyesebb Minesota Vikings-t egy a végletekig kiélezett felejthetetlen meccsen, s bejutottak a Super Bowlba, történelmük során először.

A csapat nagyon egyben volt, azonban az ellenfelük Dan Reeves korábbi csapata, a címvédő és toronymagas esélyes Denver Broncos volt, a liga valaha volt egyik legjobb irányítójával John Elway-jel, az aktuális alapszakasz MVP-vel, a 2000 futott yard fölé jutó Terrell Davis-szel, a liga akkori legjobb tigh endjével, Shannon Sharpe-pal, a védelemben pedig olyan nevekkel, mint Steve Atwater, Tyrone Braxton vagy Trevor Pryce a teljesség igénye nélkül.

Azt hiszem ez az a pont, ahol úgy illik, hogy beszéljek a Falcons játékosairól is, mégis csak őket akarom most bemutatni és nem a mi bajnokcsapatunkat. Irányítójuk Chris Chandler, aki minden tekintetben legjobb évén volt túl. Kezdőként 13-1-es mérleget tudhatott magának a szezonban, s 100-as fölötti QB ratinget, ami akkor nagyon nagy szó volt. Két kedvenc célpontja Mathis és Tony Martin Futójuk Jamal Anderson, aki akár maga is lehetett volna MVP ha nincs a pont a döntőben ellene játszó Terrel Davis. Anderson 1846 yardig jutott 14TD-vel karöltve.  A védelemből Lester Archambeau tűnt ki a maga 10 sackjével és Ray Buchanan a 7INT-jével. Maga a csapat az alapszakaszt mind támadásban mind védelemben a 4. helyen zárta a pontokat tekintve, de majdnem minden fontosabb mutatóban a top5-ben találhattuk őket. Szóval ők se érdemtelenül jutottak el a döntőig. És noha nagyon szimpatikusan küzdöttek kórházban fekvő edzőjükért, a túloldalon pechjükre egy erősebb csapat volt, s Dan Reevesnek 4. próbálkozásra se jött össze a siker.

Pedig a meccset ők kezdték jobban, Morten Anderson 32 yardos field goaljával még 3-0-ra vezettek, de aztán jött a denveri henger. Előbb Howard Griffin 1 yardról megfordította meccset, majd Jason Elam jóvoltából már 1TD volt a különbség, s Elway Rod Smith 80 yardos összejátékkal gyakorlatilag el is dőlt. Még a félidő végén egy FG-vel szépítettek ugyan, de egy pont nélküli 3 negyed után, a 4-ben nem kegyelmeztünk. Howard Griffith valószínűleg sose feledi a napot, hisz még egy TD-t bevitt 1 yardról, majd Elway is megmutatta, hogy 38 éves korára is még mindig veszélyes a földön is és 31-6-ra módosította az eredményt. A Falcons TD képtelenségét a sepcial team unta meg, és rögtön a kickoffból szépítettek, mi pedig szépen kiengedtünk ahogy az lenni szokott. Jason Elam belőtt még egy FG-t majd végül a garbage time-ban engedtünk az Atlanta O#-nek is egy hat potnosat. Tarence Mathis révén.



A meccs legjobbja az utolsó profi meccsét játszó John Elway volt 336 passzolt yarddal 1 passzolt és 1 futot TD-vel, aki ezáltal a pályafutását minden tekintetben a csúcson fejezte be. Terrel Davis ahogy a Packers ellen, úgy most is átlépte a 100 yardos határt, de ezúttal TD nem fűződött a nevévhez. Ellenben Howard Griffith 4 futásából 12 pontot termelt. Nagy meccse volt Eddy Mac-nek és Rod Smithnek is, utóbbi a touchdownja mellé 152 yardot is elkapott. Az ellenfélből viszont Chris Chandler 3× is eladta a labdát, és így hiába volt Anderson 96 futott yardja… Érdekesség hogy a Super Bowl egyik résztvevője, az akkor a Falcons-szal kikapó Brooking most nálunk játszik majd volt csapata ellen.

Az elvesztett Super Bowlt nem tudta egyhamar kiheverni a csapat,  nagyon mélyre süllyedtek, Dan Reeves-szel 4 losing season mellett egyetlen egyszer jutottak a rájátszásba, ahol is 2002-ben az Eagles ellen elvéreztek. 2003-ban viszont meg se várták a szezon végét a menesztésével, hiába az 1/1-es Michael Vick. Noha az említett irányítót nagy reményekkel várták, és azt is kapták tőle, amire számítottak, egy földön és levegőben egyaránt veszélyes játékost, aki halálos fegyver lehet az offensben,  mégse váltotta meg a világot. Majd 2006-ban szörnyű tények láttak napvilágot, Michael Vick állítkínzásért 3 év börtönt kapott, így a csapatnak ismét tovább kellett lépnie.

2007-ben egy újabb mélypont után megszerezték Matt Ryant a drafton. A fiatal irányító már újonc szezonjában megmutatta vele sokra hivatott a csapat (rookie of the year lett), az igazi áttörés viszont azóta is várat magára. Hiába tartjuk számon őket évről-évre a PO esélyes csapatok között, és hiába jutnak be oda, az utószezonban Matt Ryannel még nem tudtak meccset nyerni. Persze még mindig sok év van ebben a csapatban, de ettől az igazi sikerek még késlekednek.

Ez nem jelenti azt, h lebecsülhetnénk őket. Matt Ryan mindenképp a liga jobb QB-i között van, én közvetlenül az elit után helyezném őt el, Michael Turner egy nagyon veszélyes futó, ő se lesz már fiatalabb, de ilyen szempontból is McGaheehez hasonlítanám, akiről tudjuk mit tud. Roddy White és Julio Jones pedig a szűken értelmezett ligaelitbe helyezi az elkapó játékukat. White számai magukért beszélnek, zsinórban 5-ben lépte át az 1000 yardot és idén is a célja. Mellette Julio Jonesról nehéz elfogultság nélkül nyilatkozom, mert kedvenc egyetemi elkapóm volt, de úgy érzem rookie szezonjában valóban bebizonyította, hogy komolyan számolni kell vele. Nehéz helyzetben lesznek a defensive backjeink, mert Champ Bailey csak 1 embert tud fogni, a többiek pedig képesek hibázni… És ha már gondot okozott múlt héten a TE játék, nem szabad átsiklanunk Tony Gonzalez neve fölött, a liga valaha volt legjobb TE-jéről van szó. Szerencsére nem a jelenlegi legjobb TE, de még mindig komolyan kell őt venni. Ami a falukat illeti, tehetséges és tapasztalt. Összegezve az O-t, két remek QB, de azért nálunk játszik a jobbik, két jó elkapó sor, de talán náluk játszik az erősebb páros, 2 jó futó, kihozom döntetlenre, viszont úgy érzem h a TE poszton és a falat tekintve előnyben vannak, akkor is, ha múlthéten valóban nem lehetett panasz a denveri falra, és Beadles-re se.

Ami a védőfalat illeti, hasonló játékot játszatnak ők is, de ez még warren nélkül is nálunk az erősebb. A pass rush főleg Edwardstól jön, ha őt ki tudjuk kapcsolni, akkor meg lehet a meccs. Ha kiterjesztjük a komplett front7-re akkor Von Miller tovább növeli az előnyünket, a sérülésektől sújtott Falcons ellen, még akkor is ha Mays coverben használhatatlan és minden meccsre jut néhánymisstackle-je. Ha hátrébb megyünk a LoS-tól akkor azt mondanám, h nem olyan rossz ez a mi secondarynk, annak ellenére h nemrég még féltettem Julio Jonestól és Roddy Whitetól. Porter összességében azért jól játszott, mégha talán túlzás is az AFC Defensive Player of The Week cím tőle, de első meccsén 5 PD szemben Goodman tavalyi összesen (!) 10-ével, azért látható előrelépés. Chris Harris viszont nagyon fog hiányozni, ha tényleg nem játszhat és hamar igazuk lehet azoknak akik Florence-t hiányolták a rosterről, mert Tony Carternek nem ez lenne a legkönnyebb bemutatkozó meccse. Szerencsére a másik oldalon nem érzem veszélyesnek ezt a csapatrészt, főleg nem egy Manning szintű irányítóval szemben. A CB-ik alacsonyak, amik Bay-Bay-jel szemben komoly hátrányt jelentenek majd, és azt se érzem, h tehetséggel pótolni tudnák a fizikális hátrányt.

Összegezve támadásban két nagyjából azonos szinten lévő csapat, de azért talán a Falcons erősebb valamivel, a védelemben viszont én egyértelmű Broncos fölényt látok, úgyhogy ha nehezen is, de hozható ez a meccs akár idegenben is. Azonban alighanem a Falcons tábor is hozható meccsre számít, hisz nekik is meg van minden esélyük. Szóval egy újabb kiélezett csatára számíthatunk, magyar idő szerint kedd hajnalban, 02:30-tól: hiba lenne kihagyni. Hajrá Broncos!