Fantasztikus évet zártak a Colorado Avalanche jégkorongozói a 2009/10-es szezonban, miután az egy évvel ezelőtti 28. helyezést követően idén a nyugati főcsoport nyolcadik helyén végezve részt vehettek a rájátszás küzdelmeiben, és ott is csak hatmeccses küzdelemben maradtak alul a konferencia első San Jose-val szemben. Rengeteg pozitívum, feledhetetlen élmény tarkította az idényt, így bár korábban a klub történetében egy elsőkörös playoff-búcsú általában kudarccal ért fel, addig gyanítom, hogy a mostani szereplésünkre minden szurkoló fentartások nélkül, őszinte mosollyal tekinthet vissza.
Kevesen gondolták volna, hogy ilyen magasan fog célbaérni az Avs, a tavalyi botrányos szereplés után 2009 nyarán az egyesületet új alapokra helyezték, lecserélték a vezetőség nagy részét, a komplett edzői stábot, és a játékoskeretben is óriási fiatalítás ment végbe. A szakértők a főcsoport utolsó helyére jósolták a csapatot, ehhez képest a teljes szezont rájátszás-helyen töltöttük, az év első felében szinte végig a divíziónk élén álltunk. A csapat újoncai és másodéves hokisai pedig vastag betűkkel írták be magukat az NHL történelemkönyveibe, miután a szezonban nálunk lépett pályára a legtöbb újonc, nálunk szerezték meg idén legtöbben életük első NHL-es gólját, és a csapatonkénti újonc pontlistát is tetemes fölénnyel nyertük meg.
Az újonc tréner, Joe Sacco egy rendkívül karakteres, sikeréhes csapatot formált az elmúlt hónapokban, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy a denveri hoki újbóli felvirágoztatása nagyszerűen halad, már a megújulás első évében playoffolt a gárda, ahol szintén nem csak a pofozógép szerepét töltötte be a főcsoport-negyeddöntős kiesés ellenére. Ha már a trénerrel kezdem a részletesebb visszatekintést, bármiféle felesleges dícséret mellett mindent elmond munkásságáról, hogy elsőéves trénerként jelölt lesz a ligában az év edzője díjra, ráadásul nem is esélytelen a Jack Adams-trófeára, ez aztán az elismerés.
A legeredményesebb játékosunk Stastny lett, aki végre bizonyította alkalmasságát az elsőszámú center posztjára, és negyedik szezonjában karriercsúcsot jelentő 79 pontot szerzett 81 meccsen pályára lépve. Az évad második felében remekül elkapta a ritmust, és hihetetlen ponttermelést mutatott be. 28 góllal Stewart lett a leggólerősebb játékosunk, a gyenge rajt, és a farmligás száműzetést követően decemberben és januárban is a liga legjobb góllövője volt, fantasztikus magára találást produkált a másodéves erőcsatár, aki a playoff-ban is bemutatta gólérzékenységét. Ezalatt pedig verekedő tudományáról Floridától Kaliforniáig tudna mesélni róla az összes műmájer, mert a fekete méregzsák rongyosra vert mindekit, aki csak szembe mert szállni vele. Emlékezetes volt még a március elején megköttetett Wolski-Mueller csere. A lengyel-kanadai szélső a remekbe szabott ősz után heteken át nem találta a formáját, elvesztette a csapat bizalmát, így a deadline napján a Phoenix-ben hányattatott sorsú klasszistehetség váltotta, aki kiválóan illeszkedett be az Avs-be, de sajnos agyrázkódása miatt az utolsó hetekben, így a playoff-ban sem számíthattunk rá, de a következő években Duchene oldalán még nagyon is beválhat. Ebben az üzletben kaptuk meg a Coyotes-tól a masszív védekező csatár Porter játékjogát is, a mindössze másodéves szélső pedig igazán rátermetten, bevállalósan tette a dolgát, kellemes meglepetés, amolyan hab volt a tortán ebben a bizonyos Wolski-trade-ben, hiszen hosszabb távon is gond nélkül lehet majd számítani rá.
Az újoncok pedig minden képzeletet felülmúlóan teljesítettek, több zöldfülű hokis is bizonyította ebben a szezonban, hogy helye van az NHL-szinten. A tavalyi draft 1/3-as kiválasztottja, Duchene parádés újonc évet zárt, a liga legeredményesebb elsőéves hokisa lett, és a Calder-trófeára is jelölték. A második sor centereként remekül szervezte a játékunkat, végül 55 pontnál (24+31) fejezte be menetelését. Sokan már korábban is az új Joe Sakic-et látták az ifjoncban, mit is lehetne mondani egy ilyen szezon után? Sakic egy és utánozhatatlan, viszont Duchene személyében könnyen lehet, hogy egy új franchise ikonra leltünk, aki a nagy elődhöz hasonlóan meghatározó alakja lehet a klubnak a következő év(tized)ekben. Ugyancsak a 2009-es drafton választottuk ki O'Reilly-t, aki az alsóbb sorokban elképesztő munkabírását csillogtatta meccsről meccsre, s közben 26 pontot is szerzett. Nélkülözhetetlen alapembere volt az emberhátrányos egységünknek, s egészen felejthetetlen volt a Columbus-nak lőtt két SHG-ja, zsenge kora ellenére pedig különösen nagyszerű játékintelligenciával rendelkezik. Galiardi már tavaly tavasszal feltűnt néhány meccsre, és már akkor megmutatta, hogy nagyon intelligens játékos, az igazi áttörést azonban számára is az idei esztendő hozta meg. A 3-4. sorból rajtolva az év záró szakaszában már az első sor balszélsője volt, ahol kőkemény játékával, megalkuvást nem tűrő stílusával tette oda magát, közben végig lenyűgöző védőjátékot nyújtott. 14 gólos, 39 pontos szezont zárt, a fontos gólok igazi mestere gólt, számtalan találatot szerezett egy-egy meccs utolsó percében, melyekkel pontot, vagy győzelmet szerzett a csapat számára, majd a rájátszásban is a csapat egyik legjobbja volt, bizonyára nem sokan vártak volna hasonló mértékű szerepvállalást tőle. A védelmet egy igazán nem várt újonccal, Wilson-nal erősítettük meg, miután egyszercsak a sérülések miatt keretbe kerülve bejátszotta magát a csapatba, és az egész évre fentragadt az NHL-ben. Elképesztően kapart, stabilan rombolt hátul, s egy pillanat alatt a csapat egyik legjobban ütköző játékosa lett, félelmetes bodicsekkjeit számtalanszor mutatták a bajnokság legnagyobb ütközései között. Aztán néhányszor talán túl messzire ment, és a tapasztaltabb favágók bosszút álltak rajta, többször is agyrázkódást szenvedett, utána pedig már visszafogottabb lett, a játéka szintén szerényebbé vált, és a hajrában egyre többször már csak tartalék volt. Szintén az idény közben került fel a csapathoz a profi szinten tökújonc energiabomba, Yip, aki hihetetlen küzdeni akarással és gólérzékenységgel kellemetlenkedett folyamatosan az ellenfél kapuja előtt, végül 11 gólt szórt 32 meccs alatt, és a playoffban is eredményes volt néhány alkalommal. Egy igazán kemény srác, akinek a hajtása olykor egy egész sort, vagy az egész csapatot ránthatott magával. Mercier és Stoa ugyancsak kapott néhány meccsen lehetőséget, de túl sok tér nem jutott a bizonyításra, arra jó volt nekik ez az év, hogy megszerezzék első góljaikat az NHL-ben, de tőlük a nagy berobbanás majd jövőre várható.
A kis bárányok seregének való útmutatás szempontjából persze szükség volt néhány rutinos juhászbojtárra, akik egyengethették a kicsik útját, tanácsaikkal, tapasztalataikkal segítették fejlődésüket. A csapatkapitány Foote rangidősként igazi anyatigris módjára védte a kölyköket, és termett ott azonnal, ha valami attrocitás érte csemetéit, s tanította móresre az ellenfél kellemetlenkedő rosszfiúit. Bár képességei folyamatosan romlanak, az elképesztő rutinja nagy segítség volt a csapatnak, simán el tudom képzelni, hogy még egy évre maradjon tanárnak egyre kevesebb jégidőt kapva. A sokat bírált Tucker remek passzban kezdte az évet, majd egy súlyos agyrázkódás után hosszú ideig nem találta a formáját, de márciusban már hozta a kellemetlenkedős énjét, és sokat segített a többieknek. Arról nem is beszélve, hogy korából és egyéniségéből kifolyólag rá is rendkívüli módon felnéztek a fiatalabbak, már csak ezért is érdemes lenne, ha megtartaná őt a klub, persze az eddiginél jóval kisebb gázsiért. A rutinos Hejduk újra átlépte a 20 gólos határt, bár több szerencsétlen sérüléssel bajlódott, azért az öregre még mindig lehet számítani, csendben, de biztosan teszi a dolgát, ha góllövésről van szó, ráadásul Duchene-nel mindig kiválóan megértették egymást. Márciusban egy cserével megszereztük a korábban velünk két Kupát nyerő Yelle-t, aki az alapszakasz-hajrában és a playoff-ban a páratlan rutinjával és lelkesedésével még mindig hasznos tudott lenni azon a pár meccsen.
Nem mehetünk el szó nélkül a két nagyöreg újoncunk mellett sem, akik valójában ebben a szezonban debütáltak az NHL-ben idősebb koruk ellenére. A 28 éves Hendricks kellemetlen stílusával, akaraterejével, tettrekész viselkedésével vitathatlanul a csapat egyik legnagyobb vezetője volt. Több, mint egy egyszerű verőember, mert bár sokat bunyózott, azért gólokat, pontokat, és kiváló letámadójátékot is láthattunk tőle, végül 9 góllal és 74 perc kiállítással fejezte be az alapszakaszt, nem mellesleg pályán kívül is példás magatartása miatt a csapat idei Masterton-jelöltje lesz. Durno nála valamivel szerényebb volt, de ugyancsak hasonló stílust képviselt, és lelkesen harcolva ő is összekapart négy találatot a fáradhatatlan mezőnymunka mellett, szürke zongoracipelő, akitől nem lehet nagy dolgokat elvárni, de a saját feladatát hibátlanul teljesíti.
A védelemben Hannan egész évben kiegyensúlyozott, sziklaszilárd játéka is nagyon fontos volt a csapat számára. Tavaly, és az első denveri szezonjában sem igazán találta még a helyét, idén azonban tökéletesen hozta azt, amiért anno leigazoltuk, sokat profitált belőle a klub ebben a szezonban, keményen állt a lábán, egy élmény volt nézni, ahogyan a kapu előtt eltakarította az ellenfeleket, félelmetes fizikai párharcokat vívott a legrettegettebb erőcsatárokkal, de fáradhatatlanul küzdött ellenük utolsó lehelletéig. Mellette Quincey 23 perces átlag játékidőkkel a legfoglalkoztatottabb játékosunk lett, 29 pontot is összeszedett, az évad első felében kiváló two-way produkcióra volt képes, viszont a második félidőben jóval többet bizonytalankodott, nem tudta állandosítani a formáját, többször ki is került az összeállításból, elvesztette a fonalat, és nem volt olyan összehangolt a játéka, mint korábban. A még mindig nagyon fiatal Cumiskey az elmúlt években csak néhány mérkőzésre ugrott be, idén viszont 61 találkozót húzott le a csapat mezében (csak sérülések miatt hiányzott), és tökéletesen eljött az ő ideje, a szezon második felére a koronggal való jó játéka mellett védekezésben is felnőtt a kívánt szintre. Arról nem is beszélve, hogy ligaszinten is az egyik legjobban korcsolyázó hokisnak számít, félelmetes, ahogy szinte pislogásnyi idő alatt képes átérni a pálya egyik végéről a másikra, valósággal repül a jégen, és közben 20 pontjával igazán szárnyalt is. Liles rengeteg kritikát kapott az év első felében, majd a téli holtpont után, amikor többen a távozását találgatták, tavaszra megrázta magát, márciusban-áprilisban az egész csapat húzóembere volt hatalmas lelkesedésével, elkötelezettségével és pontérzékenységével, egyszer, s mindenkorra bizonyította a kétkedők számára, hogy mekkora csapatember még ennyi balsors közt is. Mellesleg indössze 59 meccsen játszva is a 31 pontjával a legponterősebb hátvédünk lett.
Gúnyos mosollyal emlékezhetünk vissza, hogy az offszezonban a szakértők többsége kétkedett benne, hogy Anderson elsőszámú kapus lesz, s mit akarunk vele, még soha nem bizonyított korábban sorozatterhelés alatt. Idén az amerikai portás mindenkit elhallgattatott. A szezon elejétől kezdve egészen magas színvonalon védett, és a sorozatos védetést is kiválóan bírta, közben zsinórbeli 23 kezdése új klubrekord lett koratavasszal. Gyakorlatilag csak márciusra romlottak jelentősen a statisztikái, de akkor is jobbára a védelem színvonalának esése hozta kellemetlen helyzetbe a kiváló kapust. Anderson végül 38 győzelemmel, 7 shutout-tal, 91.7 %-os védési hatékonysággal és 2.64-es kapott gól átlaggal fejezte be az évadot, több kategóriában Roy legendás rekordjaira is sokáig veszélyes volt. Már biztosan nem vagyunk elhamarkodottak, ha kijelentjük, végre megtaláluk az egykori 31-esünk méltó utódját, rá ugyanis nagyon lehet számítani, és még mindig csak 29 éves lesz, bőven lehet még előtte egy sikeres korszak. Sajnos, mivel a számai az év végére leromlottak, valószínűleg nem lehet versenyben a Vezina-trófeáért, de minden denveri szurkoló jól tudja, Anderson piszkosul nagyot küzdött ebben az évben a csapatért, és maximálisan megérdemli mindannyiunk hátbaveregetését.
Azonban nem volt fenékig tejfel ez a szezon mindenki számára, voltak, akik sokkal kellemetlenebbül érezhették magukat. Budaj pont Anderson parádés teljesítménye miatt szorult a háttérbe, és bár a szlovák kapus valamennyiszer lehetőséget kapott, rendre nagyon magabiztos produkcióval tudott előállni, mégsem érte el azt, hogy megkaphassa a lehetőséget hosszabb távra, csak ha a kezdő portás már nagyon kifáradt. Mindössze 11 kezdőmeccs jutott neki a szezonban, kétlem, hogy ezekután sok kedve lenni maradni a csapatnál. Nyilván többet érdemelne ennél, de valahogy Anderson-ban megvan az a tűz, az a vagányság, ami egy domináló kapusba kell, addig benne ez nincs meg, legfeljebb csak csendesen képes hozni egy masszív teljesítényt, de az igazi csibészségeket, a földöntúli bravúrokat legfeljebb Anderson-tól láthattuk. Honfitársa, Svatos számára is nagyon gyengén sikerült ez az év. Az egykori 30+ gólos scorer írd és mondd, 7 góllal zárta az évet, volt közben egy többhónapos gólcsendje is, totálisan elvesztette idénre az NHL ritmusát, bár becsületére legyen mondva, küzdött keményen, de egyszerűen teljesen nem oda valónak tűnt, az év második felében jobbára már csak sérülések esetén engedtük pályára. Nem volt jó idénye a félelmetes McLeod-nak sem, inkább csak fellángolásai voltak, közben neki is volt egy nagyon hosszú szürke időszaka, bár tavasszal már tudta hozni azt a kőkemény, ellenállhatatlanul játékát a letámadásban, de a góllövő ütőjét ő is elvesztette, tőle a 7 találat kevés, bár a 138 PIM és a hatalmas bunyói több, mint dícséretesek. A verőember Koci abszolút felesleges húzásnak bizonyult, az év első felében sokszor neveztük őt azért, hogy játsszon 2-3 perceket, szerencsére aztán egy verekedésben eltört a keze, és utána már megkímélt minket az edzői stáb a játékától. Állítólag emberileg nagyon jó arc, de hogy jégkorongozni, és még csak verekedni sem tud, az egyszer biztos. Jones csodálatosan kezdte a bajnokságot 23 meccs utáni 10 góljával a legeredményesebb játékosunk volt, amikor novemberi térdszalag-szakadása miatt befejeződött számára a szezon, egy évvel korábban januárban lett vége az évének, most már novemberben, vajon a következőt már el sem kezdi?! Reméljük, most már a megpróbáltatások véget értek, és jövőre egy teljes éven át élvezhetjük a kíváló gólerősségét. Salei vele hasonló cipőben járt, állandó hátfájása miatt csak februárban játszhatott először, akkor bár szépen igyekezett, később folyamatosan visszaesett, és a playoff-ban már alig lépett pályára, az alapszakaszt végül 6 ponttal zárta 14 meccsből. Clark is elvesztette a helyét a védelemben, pedig a szezon első fele még viszonylag jól sikerült számára, sokáig az NHL blokklistájának élén állt, de aztán egyre jobban visszaesett a blokkoló kedve is, anélkül pedig végképp szürke és hasznavehetetlen volt, a hajrában már ő is csak sérülések esetén fért be az összeállításba, egyébként abszolút létszámon felülivé vált.
Mindez pedig még csak egy leendő aranykorszak kezdete volt. A következő években az ifjoncok folyamatos rutinszerzésével előrehaladva csak még komolyabb eredményeket várhatunk a csapattól, bőven láthattuk 2009/10-ben, hogy mennyire sikerre éhes csapatot formáltak Sacco-ék, tele olyan csupaszív fiatalokkal, akikre bőven lehet, és kell is építeni az elkövetkezendő időszakban.
A fiatalok áramlása pedig még korántsem ért véget. Már megkapta profi szerződését a 2007-es elsőkörös kiválasztott egyetemi szupersztár, Shattenkirk, aki rövid időn belül az Avalanche védelmének a meghatározó embere lehet. Vele együtt sokat várhatunk a bekkpár, és csapattárs Cohen-től is, akivel ketten őrületes duót alkottak a Boston University-n éveken át, áprilisban pedig már az AHL-ben is megvillantak mindketten. Védőprospecteink közül a 2008-as top pick Gaunce és a QMJHL-es mezőny egyik legjobb bekkjévé cseperedő Chouinard várható még jövőre a profik táborába, és közben nagyon érdemes figyelni Elliott és Barrie karrierjének rohamléptekkel való állandó fejlődésére. A leendő fiatal támadók között valamivel szegényesebb a helyzet, egész egyszerűen azért, mert már az Avs vagy a LEM keretében szerepel valamennyi igazán nagy tehetség, de bizonyára a 2010-es, első kör közepére jogosító választási lehetőségünkből majd ide próbálunk meg választani egy újabb leendő klasszist, akivel csak még komplettebbé - talán ki merem mondani - tökéletessé formálhatjuk a jövőbeni sikercsapatunkat.
Az idei szezon véget ért, de ezért kár búslakodni, előre kell nézni, és számolni a hónapokat, heteket, napokat a következőig, amikor újra elkezdhetjük a hasonlóan komoly, vagy inkább még nagyobb menetelésünket. És bár egy évad vége mindig befejezést jelent, ez most szerintem az Avalanche esetében sokkal inkább valaminek a kezdetét takarja. Méghozzá egy alakulóban lévő, fiatalos csapat első szárnypróbálgatásait láthattuk az elmúlt esztendőben, mindennek folytatásaképpen jövő ősztől további fejlődésre számíthatunk. Persze, kissé távoli még a következő szezonra és a jövőre gondolni, de kénytelenek vagyunk hosszútávon szemlélni az eseményeket, hiszen hosszú távon jelenthet csillogást számunkra folytatás.
Mindenek előtt azért fókuszáljunk az idei offszezon eseményeire, június 25-26-án következik a draft, majd jöhet a szabadügynök piac megnyitása, de ezekről bővebben már máskor fogok elmélkedni, majd amikor aktuális lesz.
Ez volt a 2009/2010-es évad az Avs számára, alaposan megmutattuk magunkat, hogy mire számítson a liga a következő években, epekedve várhatjuk a folytatást, hogy jövőre hogyan sikerülhet tovább fokozni mindezt, majd aztán néhány éven belül következzen az igazi áttörés, és újra a világ tetejére emelkedjen a denveri jégkorong.
