Az értékelő második részében a rájátszással, illetve a csapat közeljövőjével kívánok foglalkozni. Amint az első részben is megemlítettem, a hatodik helyen kerültünk be a playoff-ba, ahol a Los Angeles Lakers várt ránk az első körben. A párharc esélyese egyértelműen a kaliforniai alakulat volt, tehát gyakorlatilag az esélytelenebbek nyugalmával kezdhettünk hozzá a párharchoz. Kobe Bryant-et talán egyetlen kosár-szurkolónak sem kell bemutatni, a Lakers első számú játékosa, akin azért az idei szezonban már meglátszottak az évek, nem olyan hatékonysággal játszott, mint az eddig az évek során. Ettől függetlenül az idén is képes volt időszakonként kiemelkedő teljesítményre, így fontos tényező volt a semlegesítése. A kettes-hármas poszton elég széles rotációval dolgozhattunk a szezon alatt, így igazából Afflalo szerepeltetése volt a legkézenfekvőbb. Aztán a padról Brewer-re várt a feladat, hogy megállítsa a Fekete Mambát. (Néha persze Gallinari is besegített a párharc során, ami még inkább alátámasztotta a széles skálán futó variációs lehetőségeinket.)
Az igazság az, hogy Bryant-re készül minden csapat évek óta. Ez nem meglepetés. Viszont a párharc előtt a szakértők elsősorban a Gasol-Bynum duó teljesítményétől remélték az áttörést. Volt is benne valami, hiszen Andrew Bynum végre komolyabb sérülés nélkül tudta végig játszani a szezont, és igen ritkán fordult elő vele, hogy egy meccset dupla-dupla nélkül hozzon le. (Dupla-dupla=két játékmutatóban is két számjegyű eredményt produkálni. Pl.:12 pont, 13 lepattanó.)
Mellette Pau Gasol az ideális négyes szerepében, aki a középtávoli dobásokat is hatékonyan értékesíti, miközben természetesen kimozdulásaival nagyobb helyet hagy a tábla alatt brusztoló Bynum-nak. Talán nem nagyfokú túlzás azt állítani, hogy a Lakers kezdő magasai a liga legjobb párosa címre is esélyesek voltak az alapszakasz zárultával. Karl feladata tehát elsősorban a fentebb említett három játékos semlegesítésére irányuló stratégia kidolgozása volt. Afflalo és Brewer egy-egy elleni védekezése biztató jelként hathatott, a magasemberek semlegesítése viszont valóban kulcskérdéssé emelkedett (Egyébként is sokat emlegettük régebben is a Lakers elleni meccsek kapcsán, hogy nem számít Bryant mennyi pontot dob, csak a többiek közül senki se tudjon mellé fellépni.) Az alapszakaszban általánosan kezdő Faried-Koufos(Mozgov) frontcourt nem tűnt megnyugtató megoldásnak Gasol-ék megfékezésére. Faried-nek jelentősnek mondható magasságbeli hátránya van a spanyollal szemben, ami a kinti dobások blokkolásában fontos tényező. Koufos pedig - a második meccsen már világosan láthatóan - nagyon gyenge ellenfele Bynum-nak. Az első két LA-i mérkőzésen be is igazolódott a papírforma, a Gasol-Bynum duó remeklésével nyerték meg a találkozóikat a hazaiak. A harmadik meccsen már Mozgov kezdett centerposzton, és cseréjeként McGee lépett pályára. Bynum érezhetően messze elmaradt a várt teljesítményétől, amit elsősorban a két centerünk közti játékstílus különbség okozhatott. Míg az orosz a "körtéből" kilépegetve biztosan dobálta a tempókat középtávolról, addig McGee magasságát és atlétikai képességét kamatoztatva dolgozott a festékben. Mellesleg gyakrabban bevetettük a két centeres játékot, ezzel mondhatni leredukáltuk a magasságbeli hátrányunkat. (Gasol sem dobhatott olyan könnyen középtávoli tempókat.) Ennek a rendszernek az átkát viszont támadásban érezhettük, hiszen ami hátul előny volt, az elöl hátrány. A felső két emberünk igen kis teljesítményen mozgott a festékben, ezzel tovább nehezítve az amúgy is gyenge támadójátékunkat felállt védelem ellen. Egyetlen dolog amiben bízhattunk, a játék felgyorsítása, az hogy fizikálisan őröljük fel a Lakers-t. Természetesen a hosszú padunk szerepe ebben duplán felértékelődött. Hogy őszinte legyek, én a bench-ben láttam a megoldást arra, hogy megverjük őket. Azzal viszont nem számoltunk, hogy Steve Blake személyében az ellenfél soraiból előlép valaki, aki meccset/meccseket fog eldönteni a párharcban.
Az egykoron volt denveri játékos kinti dobásai szinte kifogástalanul működtek, az utolsó - hetedik - meccsen 100%-os triplamutatójának köszönhetően győzött csak a Lakers (5/5). Mint már említettem, az első két idegenbeli meccs után 2-0-ra vezettek, és ekkor játszhattunk két meccset a Pepsi Centerben. Aki a harmadik meccset végignézte, az egy életre való élménnyel gazdagodhatott. Csapatunk mindent egy lapra feltéve űzte, hajtotta ellenfelét. Fáradságot nem ismerve, szinte extázisban akarták a győzelmet. Amit aztán teljesen megérdemelten meg is szereztek. Elröppent a lámpaláz - amit a playoff hangulata ad - pszichológiailag is felkészültnek tűnt a csapat, és egymásért, a csapatért játszottak. Sajnos a negyedik meccsen ismét vereséget szenvedtünk, holott azon a meccsen is vezettünk sokáig. Az utolsó percekben engedtük ki a győzelmet a kezünkből, ami sajnos erre a szériára jellemzően hatott ránk nézve. Hiába, a rutint csak lejátszott meccsekkel a hátunk mögött lehet megszerezni, és egy-két idősebb játékosunkat leszámítva a többieknek ilyenben még nem volt részük.
Most pedig elérkezett az a pillanat,hogy már mondatot írjak Andre Miller-ről, akinek remek játéka nélkül nem lett volna ilyen szoros a párharc. Konkrétan az 5. és 6. meccs egyértelműen az ő remeklését hozta, váratlan passzaival és kiváló betöréseivel szétcincálta a lila-sárgák védelmét. Védekezésbeli hiányosságait kevésbé használták ki, ellenben a támadásban új színt vitt bele a játékba. Sokszor szoktam szidni őt, de úgy érzem akkor is emlegetni kell, ha kiválóan teljesít. A párharc 5.-6. meccsén azt tette...
Az, hogy a hetedik meccset elbuktuk nagyon szoros csatában, igazából papírformának is mondható. Kiélezett helyzetekben hiányzott a kellő rutin, ezért 10-15 pontos előnyöket is pillanatok alatt képesek voltunk leadni. Az ellenfél legjobb három játékosának technikai tudásán nem sikerült minden esetben makulátlanul úrrá lennünk. Szinte a párharc minden meccsén vezettünk akár több ponttal is, egyáltalán nem játszottunk alárendelt szerepet. Sőt...Kicsit nagyobb szerencsével (vagy csak kicsit több rutinnal felvértezve) akár tovább is juthattunk volna. Biztató jelek bőven voltak, a fiatalok most már saját bőrükön érezték a rájátszás feelingjét, hangulatát. Lawson, Faried, McGee és a többiek 2-3 meccsen is átlagon felüli játékot produkáltak a nyugati konferencia egyik legjobb csapata ellen. Innentől kezdve az lehet kérdéses, hogy sikerül-e ezt a formát nem csak 2-3 meccsre beütemezni,hanem egy egész szériára átmenteni. Nagyon nem is kívánok belemenni a meccsek egyesével történő lebontásába, hiszen szerintem minden Nuggets-nek szurkoló néző látta azokat. Összességében ugyanazt tudom mondani, amit az alapszakasz kapcsán említettem, azaz tökéletesen meg vagyok elégedve a csapat által nyújtott eredménnyel. Azt gondolom, hogy a realitásoknak megfelelő maximumot hoztuk ki az idényből. Fiataljaink fejlődnek, szinte minden poszton van legalább két hasonló kaliberű játékosunk.
A nyári offszezonban természetesen először a draft izgalmaival kell számolnunk. (Az első körben a 20., míg a második körben a 38. és az 50. pick a miénk.) Majd azután a játékosok szerződéshosszabbításával, illetve az esetleges cserékkel lehetünk elfoglalva.
Szerény véleményem szerint Miller-t nem szerződtetném újra, már a korára való tekintettel sem. Bár eszméletlen passzokra képes, de lassú a védelemben, róla sok pontot kaphatunk ha továbbra is marad. (olvasni olyan híreket ugyanis, hogy Ujiri marasztalni kívánja.) Egyébként sem lehet komoly koncepció egy 37 éves játékos újraszerződtetése egy fiatalokra épített csapat rendszerében. Az ő helyére draftolnék egy irányítót, aki Lawson cseréjévé válhatna. Ugyanilyen megfontolásból egy másik draftcetlivel Harrington helyére keresnék embert, mert bár Harrington egész biztosan marad még a következő idényben is, egy kintről jól dobó fiatal négyes a jövő csapatában feltétlenül fontos lehet.
Rudy Fernandez szerződése is lejárt. Játéka alapján ugyan hasznos lenne, viszont rendkívül sérülékeny. Ezáltal meggondolnám a szerződéshosszabbítását. Sok centerünk van, Andersen-t cserélném akár egy második körös draftjogra is. (De az is lehet hogy a rendőrségi nyomozás fogja megoldani eme problémánkat.)
A Mozgov-McGee-Koufos centertrióból egyet szintén cserélnék. Mivel az orosz játéka kissé másabb mint társaié, ezért a görög játékost cserélném, aki McGee gyengített kiadásának látszik. Azért is el kellene cserélni, mert McGee-t csak akkor tarthatjuk meg ha új szerződést kötünk vele. Szerintem pedig az évi 8-10 millió dollárban fog fájni nekünk, olyan 4-5 éves ciklusban. Másrészt Lawson szerződése is lejár a következő idény után, célszerű lenne még az idén ősszel hosszabbítani a "kicsivel". Koufos pedig egy betonkemény 3 millás szerződést birtokol még legalább 2 évig. (Andersen elcserélése is elsősorban anyagilag lenne leginkább segítség.)
Ha Rudy marad, akkor roppant sok játékosunk lesz 2-3-as poszton, onnan kell majd valakit cserélnünk. (Mintha most is hallanám ahogy Filip, Gallo nevét ejti ki éppen...) Elsősorban azért tenném ezt, mert a szezon közben viszonylag keveset játszó Hamilton-nak a jövőben egyre több játékidőt adnék. Kintről is jól dob, és labda nélkül jól helyezkedik. Azt tudnám viszonylag reálisnak elképzelni, hogy a Brewer, Chandler vagy talán Hamilton hármasból valakit a draft előtt elcseréljünk egy magasabb drafthely céljából. (Akkor lenne elsősorban életképes ez a gondolat, ha az első körben irányítót akarnánk húzni. Abból ugyanis kevés minőségi fiatal játékos van idén.) Harrington következő éve még garantált, de aztán csapatopciós. Egy évet még kibírunk belőle - és itt most elsősorban a több mint 6 milliós évi fizetésére gondolok - aztán jövő ilyenkor elköszönnék tőle. (Ezért kellene most egy hasonló mentalitású négyes a draftról.)
Az edző George Karl várhatóan maradni fog. Nem biztos, hogy ez egyébként most jó ötlet. Taktikailag nem érzem kellően felkészültnek ahhoz, hogy ennyi fiatal egyszerre tudjon a kezei alatt töretlenül fejlődni. Úgy érzem, mintha csak egy és ugyanazt a játékrendszert játszatná évek óta, és annak sikeressége csupán a benne játszó játékosok egyéni képességeitől függne. Ha a Lakers-t idén is egy Phil Jackson irányította volna, akkor nem biztos hogy hét meccset játszottunk volna velük, és ez elsősorban edzőkérdés lett volna. Csak azért nem vehettük igazán észre Karl hiányosságait, mert az ellenfél kispadján sem egy edzőzseni foglalt helyet. Ettől függetlenül egész biztosan maradni fog az öreg, hogy aztán jövőre ismét az első körig (minimum!) elvigye a csapatot.
Szeretném megköszönni minden olyan szurkolónak a csapat felé történt buzdítását, aki elsősorban nem kosárlabdadrukker, hanem valamilyen más okból kifolyólag drukkolt a Nuggets-nek. (Pl. egy másik sportág denveri alakulatának szurkol, és ezáltal szimpatizál a Nuggs-al)! Szintén köszönöm, hogy olvasgattátok a cikkeinket, és remélem az ősztől ismét találkozhatunk e blog oldalain!
