Újabb esztendőt hagytunk magunk mögött. A Denver Broncos 2012-ben is megmérettetett az NFL-ben, s idén is szépen helyt állt. Noha a vég ugyancsak keserűre sikeredett, hisz' gyakorlatilag a győzelem ünneplése közepette egyenlített a Ravens, hogy aztán a második hosszabbításban elbukjunk, mégis erőt kell vennünk magunkon, s visszatekinteni, erre a reményteljes évre, mely igazságtalanul rövidre sikeredett. A holtszezon elején három írással is fogok jelentkezni a témában, külön-külön szemlélve a siker és a bukás okait, egyrészt a támadók, másrészt a védők, harmadrészt a vezetés részéről.






















Az első írásban rögtön a legkényesebb kérdést veszem elő, az edzői stábot és a front office-t. Egyrészt, mert ez a legalkalmasabb a felvezetésnek, másrészt, mert ez a legkényesebb téma, és ideje kicsit visszaélni a "hatalmammal" és megfelelő irányba terelni a nyájat. Nem szokásom, de fegyverre fegyverrel kell válaszolni, s néha olyan triviális dolgot is meg kell magyarázni, mint például, hogy melyik több, a 13-e vagy a 8. Figyelem a következtetés sokkoló lehet, gyenge idegállapotú olvasóimnak nem ajánlom!

Kicsit elébe szaladtam a dolgoknak, pedig azok nem ma kezdődtek, még csak nem is idén. 2010-ben John Elway az Egy Két gyűrű segítségével megdöntötte a Gonosz hatalmát Colorado államban, felszabadítva lakóit a rémuralom alól, az embereket és a vadlovakat egyaránt. Egyesek szerint módszerei legalább annyira erőltetettek, mint a fenti sorok, csak hát sajnos sehogy se tudom a témára terelni a szót. Szóval volt mit tenni bőven, sok hős visszautasította volna a kihívást, s könnyen a Raiders, a Browns vagy a Bills sorsára juthattunk volna, de szerencsére volt egy Elway-ünk, aki szakítva a Gonosz hagyományával, aki kevesebb mint 100 emberből készült a draftra, s második körben huzigált 5-7. körös TE-eket, ő alaposan utánajárt a problémának, s már első évében megalapozta a sikereket olyan játékosokkal, akik a pályán a különbséget jelenthetik, mint pl Von Miller, s melléjük olyan csiszolatlan gyémántokat talált, mint mondjuk Chris Harris. Az eredmény alighanem őt magát is meglepte, hiszen már az első évben bejutottunk a rájátszásba, s meg se álltunk a divisional roundig, bár lehet jobb lett volna, ha eggyel korábban egy szoros meccsen ér véget a menetelés.

Akárhogy is lett a vége, nehéz elvitatni hogy a megfelelő úton indította el a csapatot, s sokan bizakodtunk benne, hogy egyszer csak majd célba ér, de addig még sok kihívást kell legyőzni.

• Távozott a nagyszerű védelmi koordinátorunk, Dennis Allen
• Elit QB-k ellen rendre elvérzett a védelem
• Szabadügynök lett a két középső falemberünk
• Visszavonult a védelem hangja és vezére, Brian Dawkins
• Champ Bailey utódját évek óta nem tudtuk kinevelni
• Nem volt NFL szintű MLB-nk
• TE védekezés, mint olyan nem létezett
• DJ Williams 9 meccses eltiltás
• A támadók képtelenek voltak konzisztensen haladni a pályán
• 3rd down kihasználásunk a 0-hoz közelített
• Rekord mennyiségű 3&outtal nehezítettük a saját védelmünk dolgát
• Passz játékunk ott maradt, ahol a TE védekezésünk
• A szezon végére úgy tűnt, megtalálták az ellenszert Tebow ellen, aminek az alapszakasz végén 3 teljesen megalázó vereség, és a div roundban egy világot megszégyenítő verés lett az eredménye

Normális esetben egy az építés elején járó csapatnak ennyi kihívással kell szembe nézni, de nem egy PO csapatnak. Mi egyszerre voltunk mindkettő. Egyrészt statisztikailag megfogalmazhatatlan módon nyertük a meccseket, másrészt nem nyertünk annyit, hogy bármi keresni valónk legyen a PO-ban, főleg nem játszottunk annyira magabiztosan. Ott létünket három dolognak köszönhettük, a szerencsének, az AFC Westnek, és a küzdeni tudásnak.

Amikor egy vezetőség elkezdi tervezni a következő szezont, ebből a 3 dologból kettőre nem számíthat: a szerencsére és az AFC Westre, mármint hogy az ismét olyan gyenge lesz, mint egy évtizede mindig. Már csak azért sem, mert a PO-ban megmutatkozott, hogy nagyon távol vagyunk attól, hogy akár játékra kényszeríthessük a nagyokat. A védelem képes volt emberfeletti produkcióra, a támadók pedig lehetetlen fordításokra, a sikerhez azonban konzisztens játék kell, magabiztos győzelmek a legyőzhető csapatok ellen, s legalábbis harcra kell kényszeríteni az ellenfelet. 2011 egy őrült szezon volt, amit a legtöbb denveri élvezett, néhányan annyira, hogy teljesen elfelejtették a meccsek kilátástalan első 55 percét, s azt hiszik 18×60 percig játszottunk úgy, ahogy valójában kb 60 percen át az egész szezonban. Ezzel önmagában egyébként nincs is baj, amíg nem támadnak rá azokra, akik azzal lényegtelen első 55 perccel, azzal a több mint 90%-kal is foglalkozni akarnak/akartak.

Szóval Elway, Fox és Xanders nekilátott a munkának. Először is Dennis Allen helyére hozták a Jaguarsből menesztett Jack Del Rio-t. Az egykori linebacker edzőként végül igencsak megbukott, de korábban már bizonyította, hogy a védelem megszervezéséhez és felépítéséhez nagyon ért, ráadásul korábban már dolgozott együtt Fox-szal, tökéletes választásnak tűnt. Eggyel kevesebb problémával várhattuk a free agency kezdetét, hogy folytassuk utunkat azon az ösvényen amin elindultunk.

Változások az offense-ben

Manning

Első helyen kell említeni Peyton Manninget. A korábbi 1/1-es 4×MVP irányító kihagyta a 2011-es szezont, kiderült, hogy míg vele bérelt helye volt csapatának a PO-ban, addig nélküle meccset is képtelen nyerni, a szokásos és várható 12 győzelemből elmaradt egy jelentéktelen 10-es. A Colts így megszerezte az 1/1-es válsztási jogot, azon a drafton, amit már-már a '83-ashoz hasonlítottak, melyen Andrew Luck személyében egy olyan irányító jött ki a draftra, akit egyenesen Peyton Manninghez és John Elwayhez hasonlítottak. A Colts kapott az alkalmon, s megalapozta a "szerencséjét", így azonban Manning fölöslegessé vált. Ennek következményeként a liga valaha volt egyik nagy játékosa szabadügynökké lett. Sosem volt még ilyen jó játékos a szabadügynök piacon, akit kvázi ingyen meg lehet szerezni, körbe is udvarolta a fél liga, s akadt aki több pénzt és jobb feltételeket is tudott volna adni érte, mint mi. Az alapvető élelmiszerekre és a ruházkodásra azonban, ha szűkösen is, de abból a potom 18 millióból is futja, ami a mezén szerepel, pedig vissza lett vonultatva Frank Tripucka emlékére, azonban már akkor előrelátóan azzal a feltétellel tették csak meg ezt, hogy ha Archie Manningnek valaha gyereke lesz, és fiú lesz, és Peyton lesz a neve, akkor ő megkaphatja. Így aztán a legnagyobb akadály elhárult az igazolás elől, s talán az Elway-jel és Fox-szal ápolt baráti viszonynak köszönhetően, vagy talán a város legendás sportolójának, Todd Heltonnak a hatására, de PM végül is minket választott. Érkeztének pedig azonnal három nagyon jó és fontos következménye lett. Egyrészt volt két a ligában eddig észrevétlen elkapónk, akikről azonban, akik látták a meccseinket tudhatták mekkora tehetségek. Nekik így nem kellett Lloydhoz hasonlóan kikönyörögni magukat a csapatból, s nem az lett a másik opció, hogy szerződésük lejártakor mehetnek Isten hírével, mert semmit nem tudnak felmutatni, hisz ~10 passz/meccs ~50% pontossággal, nehéz egy WR-nek kitűnnie. Hasonlóan nagyot nyertek érkeztével az OL tagjai is, akik 2011-ben a nevetség tárgyát képezték sok elemző oldalnál, idén azonban, hogy 2mp-vel rövidebb ideig kellett megfogni a passrusht, s ha futáshoz blokkoltak, arra nem 11 ember számított, máris kiugró eredményt produkáltak. Clady All-Pro, OF All-Sophomore játékos lett, de olyanok is előreléptek, akikről én már-már lemondtam, Zane Beadles, de amíg játszott, JD Walton is. Mégis ami az én szívemnek a legkedvesebb volt érkeztével kapcsolatban, hogy a visszavonulását fontolgató korábbi kedvencünk Brandon Stokley a hír hallatára mégis maradt még a ligában, s visszatért hozzánk, hogy újra együtt játszhasson Peyton Manninggel. Azonban nem lehet úgy nyerni valamit, hogy valami mást ne veszítsünk el, Elway letért a kanyargós ösvényről, mely ki tudja hova vezetett, lehet hogy jó irányba, lehet hogy rosszba, de Tebow így is, úgy is nagy veszteség azoknak, akik végig élték a 2011-es szezont. Visszanézve korábbi összefoglalókat, bennem is feltámad a nosztalgia, a hiányérzet, azonban minden John Elwayt igazolja. Manning MVP közeli szezont futott, a csapat klasszisokkal jobban játszott, mint egy évvel korábban, Tebow pedig a semminél is kisebb szerepet kapott a Jetsben, s könnyen lehet, hogy nem is talál magának újabb csapatot. Lehet vakon utálni emiatt Manninget vagy Elwayt, de egyrészt, Manning emberileg semmi olyat nem tett, ami miatt kivívhatta volna bárki gyűlöletét. Ugyanazt csinálja, mint Tebow, azaz mindent megtesz a csapatért a győzelemért, motiválja a társait, mondhatni még jobban, mint TT, nincs olyan drive, legyen az sikeres vagy sikertelen, amit ne elemezne azonnal ki, hogy tanuljon belőle, s a következőben jobb legyen. Egy igazi profi. Tebow-t is szerettük nagyon, de számomra kezd röhejes lenni, hogy az itt töltött 14 meccse kezdőként teljesen elhomályosította a csapat korábbi nagyon dicső múltját. Szép volt, jó volt látni, de ez a ragaszkodás olyan, mintha előtte nem lett volna semmi, pedig annál sokkal több és sokkal nagyobb sikereket élt már meg a csapat, melyek közül, az hogy 8-8-cal egy szánalmasan gyenge divízióban hármas holtversenyben első helyen végzünk, majd aztán az egész világ rajtunk röhög a div roundban, annyira reménytelenül kapunk ki, mondhatni eltörpül. Mellesleg Tebownak pont ez a legnagyobb pechje, hogy ilyen csőlátású szurkolói vannak, akik akkora feszültséget tesznek mindenkire egy csapatban, hogy azt a többiek nem tudják elviselni, aztán mindenki meg van lepődve az önbizalomhiányon, amikor a puntprotector kapja a legnagyobb figyelmet a szurkolóktól és a médiától. Egy ilyen játékos legyen az bármilyen jó short yard szituációkban, még csere QB szerepet se nagyon fog kapni, mert úgy megosztana bármilyen csapatot, akkora csapás lenne, mintha Jamarcus Russel és Ryan Leaf lenne a két irányítója. Manninget mindig is egy túlsztárolt játékosnak tartottam mielőtt idejött, most a Tebow év után, mégis teljesen nyugisnak tűnt az egész, s ez a szomorú, hogy még Peyton Manninget se sztárolják annyira, mint a NY Jets puntprotektorát. Sajnálom miatta Tebow-t mert nem ő tehet róla, de nem látom azt az edzőt, aki le merné igazolni. A nagy vihar nálunk szerencsére leült, szerencsére a többség tudott adni egy tiszta lapot az új játékosoknak, akik csupa jóval töltötték azt meg. Persze, nem mindenki, de hát ez van. Kellenek emberek akik mindig azon rágódnak, hogy mi lett volna ha, s ebből a "HA"-ból egy egyre nagyobb hősi eposz kerekedik majd, de nem kell őket sajnálni, megérdemlik. :P
























A többiek, avagy az offense Manningre szabása

Manning ide hozatalától természetesen azonnali javulást vártunk az offense részéről. A többi need és teendő fényében két út állt a vezetőség előtt. Vagy hagyják, hadd főzzön Manning abból ami van, vagy további szabadügynököket hoznak mellé, hogy ha már itt van a jelenkor egyik nagy irányítója, akkor használjuk is ki. Elway végül az aranyközéputat próbálta megtalálni, hozott Manningnek játszótársakat, McCoy rászabta a támadó sémát, viszont a már meglévő játékosállományból megtartottak mindenkit, akit csak lehetett. Maradt a két fiatal tehetséges szélső elkapónk, DT és Decker. Slot receivernek ahogy korábban már utaltam rá, régi kedvencünk Brandon Stokley jött, aki korábban a Coltsban már dolgozott együtt Manninggel, s a Broncosban is eltöltött már néhány feledhetetlen esztendőt. Egyrészt kiváló kapocs volt, Manning és a csapat többi tagja között, másrészt még mindig a liga egyik legmegbízhatóbb elkapója, ami a két tehetséges, ám nagyobb hibaszázalékkal játszó elkapó mellett egy nagyon fontos pontja volt az offense-nek. Jött még Andre Caldwell is, de ő nem jutott sok szerephez. Ez első sorban a többiek jó játékának köszönhető, nem tudhatjuk, hogy ha kényszerből többet kellett volna használni, mit tudott volna.

Azáltal, hogy a támadó felfogás runheavy-ből passheavy-vé vált, szükségessé váltak labdával megjátszható TE-ek is. Egy évvel korábban nagy bevásárlást csináltunk ezen a poszton, azonban elég komoly kudarcba fulladt. A két draftolt TE Julius Thomas és Virgil Green megmaradt ugyan, de epizódszerephez is alig-alig jutottak, míg Fells és Rosario távozott, s helyükre Jacob Tamme és Joel Dressen érkezett, akik szintén a sikeres átigazolási politika zászlóshajóivá váltak.

A célpontok után jöhetett volna a védelem, támadó falra azonban nem sokat költöttünk. Az ide hozatala óta gyengélkedő Waltonnak hoztunk egy ellenfelet a draft 4. körében, s egy veteránt, Brady korábbi centerét, Koppent. Azonban a kezdő 5-ös megmaradt, bízva abban, hogy azáltal, hogy Manning cirka 2mp-vel hamarabb szabadul a labdától, s nem számít mindenki a futásra, az elegendő lehet az OL-nek, hogy utolsókból akár elsők legyenek. Ez a számítás félig bejött, félig nem. Egyrészt a kezdők valóban megtáltosodtak, sérülése előtt Walton is jól játszott, Clady All Pro lett, Franklin All sophomore, és Beadles rácáfolt a róla alkotott meglehetősen szerény véleményemre. Azonban ez csak 5 ember, s a cserék is nagyobb szerephez jutottak, mint terveztük. Waltont megfelelően helyettesítette Dan Koppen, aki még Bostonban megtanulta a no huddle-t, s így fontosabb igazolás lett, mint gondoltuk volna, s mint sokan gondolják azóta is. Azonban Kuper sérülésével már nem tudtunk mit kezdeni, s Ramirez ékes példája volt annak, hogy nem pusztán annyi történt, hogy Tebow helyett Manning és varázsütés, mert egész szezon alatt katasztrófa volt, mind pass protection-ben, mind futásblokkolásban.

Ami a futójátékot illeti, az Tebow-val összyardot tekintve ligaelső volt, 1 futásra vetítve már nem, de úgy se volt rossz. Most az átalakulással úgy lehetett számolni, hogy kevesebb teher nehezedik majd a futókra, nem nekik kell majd megoldani a yardokat, nekik csak kiegészíteni kell a passzjátékot, eladhatóbbá tenni azt, azzal, hogy amikor kell, akkor megvillannak. Ehhez igazán nem tűnt szükségesnek nagy beruházás, azonban McGahee már abba a korba lépett, amikor egy futójátékos karrierje egyik pillanatról a másikra véget érhet, s a Moreno iránti bizalom elmetszette az X-tengelyt, úgyhogy nem olcsón, a draft 3. körében jött Ronnie Hillman. Elsősorban 3rd down backnek szánva, abban a reményben, hogy egyszer majd alldown back is lehet. A futójáték annyit amennyit kellett, hozzá tudott adni, néha még többet is. McGahee hozta a tőle megszokott kemény yardokat, de tőle szokatlan gyakorisággal adta el a labdákat. Sérülése után Moreno élt az utolsó utáni lehetőséggel elhalasztva az égető RB problémát. Hillman-nek volt néhány szép megvillanása, összességében azonban nem lehetett rábízni a földi hadjáratot, s ez a Ravens ellen hiányzott is nagyon. MCG sérülés után még összekukáztuk Jacob Hestert is, az SD korábbi full backjét, aki kellemes meglepetés volt rövid yardos szituációkban.

Egy poszt volt, amit teljesen elhanyagoltunk az az FB. Egyrészt nem hosszabbítottunk Spencer Larsennel, bár utána Vaughnért cserébe idehoztuk Chris Gronkowskit, de a full back egyáltalán nem illett az offensebe. Ahhoz, hogy csere nélkül, huddle nélkül, végig vezessünk egy támadást, ahhoz olyan játékosokra van szükség, akik sok oldalúak, akik csak blokkolni tud a futáshoz, annak nincs helye a backfielden. Mellette kéne tudnia elkapni, futni, és passzhoz blokkolni. Ezek közül legalább 2-t.

Egyetlen egy hiányzó darab maradt a puzzle-ben. Mi történik, ha megsérül Manning. Úgy érzem a 4 nyakműtét nagyon túl volt lihegve. Manning azért tartott nyilvános edzéseket, hogy bárki megnézhesse milyen jó állapotban van a nyaka, s hogy nincs igazán szignifikánsan nagyobb esély arra, hogy lesérüljön, mint bármely más QB-nál. Részemről, azt a gondolatot se vetettem volna el, hogy kockáztassunk egy nagyot, s ha mégis lesérül Manning, akkor 1 évet kidobunk a kukába. A csapat magja fiatal, ha Manning sérült úgyse sok értelme van küzdeni. Elway azonban elszerette volna kerülni a Colts sorsát, s amellett, hogy rövid távon pár év alatt sikereket akar szállítani, egy pillanatra se vesztette szem elől a jövőt. Brock Osweiler nem a kedvenc pickem az idei draftról, de nem én voltam private workouton eldönteni, hogy mit is tud. Amellett, hogy elfogadható csere opció lett volna Manning sérülése esetén, ő lehet a jövő irányítója. Persze, itt megint vissza lehet kanyarodni a kényes témához, mert a jövő irányítója Tebow is lehetett volna, de ez megint egy olyan dolog, hogy amíg nem mond csődöt Oswi, addig ne írjuk őt le. Ha be kell állnia kezdőként, és semmit se tud, akkor majd lehet sírni Tebow után, nagy tragédia viszont szerintem akkor se lesz. Pár év után akkor jön majd egy nagyon gyenge idény, húzhatunk egy ígéretes QB-t, s a csapat magja még akkor se lesz öreg.


















Az új támadó felfogás

Adott volt tehát egy merőben különböző skillsettel rendelkező támadó gárda, s Mike McCoy miután kidolgozott egy sémát Orton köré, majd az egész taktikát átalakította Tebow igényeinek megfelelőre, most újra kezdhette elölről a munkáját, egy ismét teljesen más rendszer implementálásával. Magától értetődően magunk mögött hagytuk az optiont és a 6OL-es felállásokat, fullback csak a legritkábban volt tagja a backfieldnek, s míg tavaly mondhatni egyfolytában a földön erőltettük a támadást, idén az csupán a passzjáték kiegészítésévé szorult vissza. A center mögött Manning, mellette többnyire egyetlen futó játékos, akire három feladat hárulhat, vagy route-ot fut, s mint elkapócélpontot játssza meg őt Manning, vagy ott marad mellette megállítani a blitzet, illetve természetesen a legmagától értetődőbb feladat, hogy Manning átadja neki a labdát, s megiramodhat vele előre. Mellettük még 1TE+2WR vagy 2TE és 2WR állt fell a line of scrimmige-re. A tigh endektől természetesen elvárás volt mind a futásblokkolás, mind az elkapás. Előbbiben Dressen járt előrébb, utóbbiban Tamme tűnt jobbnak. Az elkapókra viszont kevesebb, pontosabban más feladat hárult, mint Tebow alatt. Többé nem a futás blokkolás lett az első számú feladatuk, hanem mint a legtöbb WR-nek, s ami alapján mérik a teljesítményüket, az elkapás. Viszont egy profi irányítóhoz profi elkapók is kellenek, ha az irányító jól hajtja végre a 3-, 5- és 7-lépéses passzokat, akkor az elkapónak is jó route-ot kell futnia. A szezon közben hatalmas fejlődésen ment át mind DT, mind Decker ezen a téren is, Manning ugyanis egészen ősi nevelési módszerekhez nyúlt vissza, ha nem futották pontosan a route-ot, nem passzolt feléjük. Ami magát a passzjátékot illeti, Manning legtöbbször meg se várta a play kibontakozását, hanem nagy kockázatot vállalva már az előtt elengedte a labdát. Ez az egyik kulcsa volt a hatékonyságnak, ugyanakkor igen látványos hibákat is eredményezett olykor-olykor, amikor nem volt teljes a megértés az elkapókkal, vagy a védő jól olvasta a játékot.

A másik dolog ami változott egy évvel korábbihoz képest, az a támadás sebessége. Míg Tebow-val rendre kivártuk a játékindításig kihasználható időt, rendszeres volt a tanácskozás, azaz a huddle a playek alatt, s az egész támadás célja az idő ölése volt, idén sebességet váltottunk. Tebow-val a meccs első 55 percében a meccsben maradás volt a cél, többször előfordult, hogy egyáltalán pontot feltenni a táblára se sikerült, s ha a védelem tartotta magát, akkor általában megfordítottuk, ha nem akkor hatalmas kiütés lett belőle. Idén azonban ahogy sikerült elhelyezkedni a line of scrimmage-en, indítottuk is a playt. Volt hogy egész drive-okat végig vezettünk csere nélkül, meggátolva ezzel az ellenfelet is a cserében, hogy az adott olvasott playre a lehető legjobb felállást választhassák. S nem egy 1st downt nyertünk azzal, hogy az ellenfél megpróbált cserélni, mi viszont elindítottuk a játékot, mielőtt leértek volna a pályáról.

A folyamatos gyors játékhívásokkal, sok rövid playjel továbbra is kontrolláltuk az órát valamennyire, de ami a fontosabb volt, hogy folyamatosan pakoltuk felfelé a pontokat a táblára, sokszor rákényszerítve ezzel az ellenfelet, hogy adják fel a legjobb játékukat. Nagy hátrányban ugyanis kénytelen lettek passzolni, s akkor jöhetett a liga legeredményesebb passrush-ja. A nagy váltás eredménye az lett, hogy meccsenként 15 pont helyett 30-at szereztünk. 481 ponttal és 6366 yarddal a liga 2. legjobb támadóegységét mondhattuk magunkénak. Összevetés képen egy évvel korábban 309 pont és 5066 yard volt a csapat neve mellett, valahol a vert mezőnyben.

Változások a védelemben

Míg az offensetől mindenképp előrelépést vártunk, akár a meglévő keret fejlődése által, akár új FA igazolások árán, addig a védelemmel nagyjából elégedettek lehettünk. Míg Denveren kívülre Tebow-n kívül más híre nem nagyon jutott el, a védelem volt az, ami a megnyert meccseken, óriási küzdésről tanúságot téve 13-15 pont környékén tartotta az ellenfelet. Dennis Allen rendszere egyszerű volt, 4-3 alapfelállás 1 gap játékos, mindenki azonnal rohamozta a számára kijelölt "lyukat", s ez általában működött is. Azonban az igazán jó QB-k ellen, mint  Rodgers, Stafford vagy Brady kétszer is, nagyon nagy csődöt mondott. Fitzpatrick nem az igazán jó QB kategória, de ott a támadók nem csupán semmit nem csináltak 55 percig, hanem 4-5 labdavesztéssel mindent elkövettek a vereségért, s így hamar összedőlt a csapat Karácsonykor. A hiba azonban nem hinném, hogy a sémában volt, csupán nagyon élesen kirajzolódott néhány korlátja, mint pl a TE védekezés nemléte, a belső nyomás súlytalansága, s a rövid cserepad a secondaryben, noha nem véletlen győzködtem itt a népet Chris Harris kompetenciájáról.

Szóval gyökeres változásokra nem igazán számíthattunk volna, ugyanakkor az új DC személye nem ritkán sémabeli változást hoz magával. Nos, egyrészt volt állandóság is és változás is. JDR se hagyta elkallódni a sok felfedezett csiszolatlan gyémántot, hanem tovább csiszolta őket, mint pl Chris Harris-t, akit néhány Bronco drukker elküldött volna búsba, idén viszont a legtöbb CB mutatóban top10 vagy top5 volt, mint pl defensive passer rating, coverage yards vagy runstop%. S mellé jöttek új "gyémántok" csiszolódni, mint Tony Carter, Mitch Unrein, vagy Danny Trevathan, akik fokozatosan épültek be a csapatba. DJ ideiglenes pótlását pedig WesleyWoodyardra bízták, aki talán már a szezon előtt sem volt teljesen "csiszolatlan", de még az én igen magas várakozásaimat is felülmúlta.

A konkrét needekre  biztosabb választások érkeztek, a fal közepére visszahoztuk Justin Bannant, Vickerson és Warren fizetését megnyirbáltuk kicsit, de maradtak, s a draft első választásával is ezt a pozíciót erősítettük, Derek Wolfe játékjogával. Warren ugyan ismét IR-re került, de végül is nem hiányzott. MLB posztra a veterán Keith Brooking jött, hogy legyen meccstapasztalattal is rendelkező játékos az LB sorban, de hosszabbítottunk Joe Mays-szel is sokak értetlenkedésére. Nos, róla végérvényesen bebizonyosodott, hogy nincs helye az NFL-ben, de Brooking jól vette át szerepét, s az így kapott extra lehetőséggel Trevathan is élni tudott. S mikor DJ visszatért, mivel Woody az erős oldalról kirobbanthatatlan, ő is az MLB rotációba került be, s úgy már igazán nem lehetett panaszunk erre a pozícióra se. A secondaryben a tavalyi egyik bűnbakot, Goodmant kirúgtuk, helyére Tracy Portert hoztuk, aki azonban lebetegedett, s Chris Harris nagyon hamar kiszorította őt CB2 posztról, Tony Carter pedig a nickelből is. Mondhatni tehát a pozíció megoldódott házon belül. Két ilyen UDFA CB-t találni nem mindennapi. A drafton jött még Omar Bolden, idén ugyan nem volt szükség rá, hogy kiderüljön mit tud, de neki is nagy upside-ja van. Kényesebb kérdés volt a safety, Dawk ugyanis több volt a csapat számára mint egy játékos. Azzal a Mike Adams-szel pótoltuk, aki mint mentor, vagy vezért mondhatni Dawkins, csak kisebb kiadásban, s igazán kellemes meglepetésre a pályán is kifejezetten hasznos tagja lett a csapatnak. Másik nagyon kellemes meglepetésként az egyel korábbi szezont végiggyengélkedő Rahim Moore azzal a játékkal rukkolt elő, amit tavaly is vártunk tőle. A Champ Bailey - Mike Adams - Rahim Moore - Chris Harris - Tony Carter sor végül minden várakozásunkat felül múlta.



Jack Del Rio védelme

Jack Del Rio iigazából nem is keveset változtatott a tavaly bevált rendszeren. Bár ahogy már említettem, a nagy reménységek tovább fejlődtek alatta, s meghagyta a 4-3-mas alapfelállást is, mégse úgy ahogy tavaly volt. A védő falban Doomot kitette wild9 pozícióba (a képzeletbeli második TE-en is kívülre), ahonnan megállás nélkül rohamozta az irányítókat, s feladatköre igazából sokkal inkább felelt meg egy 3-4OLB-nek, sőt nemegyszer valójában is nem 3pontos állásból, hanem 2pontosból indult, ahogy az LB-k szoktak. A fal másik három tagja, Bannan, Vickerson és Wolfe pedig hasonló szerepkörben, mint egy 3-4 DL. Hasonlóban. Ha a 4-3mas védelmet nézzük, saját posztján mindegyikük kifejezetten nagy darabnak számított, Wolfe-t eleve DT-nek hittük, ehhez képest lett elsősorban DE. Mindhárman 2gapet játszottak, azaz 2 lyukért is felelősek voltak, az elvárás feléjük pedig elsősorban a futás megállítása, illetve, hogy megteremtsék a lehetőséget Von Millernek és Doomnak, hogy sackkeljenek. Az LB sorban Von Miller egy 4-3 SLB-hez képest nagyon nagy százalékban passrushra ment, ezért néha egészen olyan képet festett a védelem mintha 3-4 lenne. Kicsit el volt mosódva az egész. A siker egyik kulcsa pont ez volt, hogy nem igazán lehetett előre kiszámítani, hogy mit fogunk csinálni. Von Millerre nem lehetett 2 embert állítani, mert akkor ha kellett, egyszerűen nem az irányítóra ment, hanem emberfogásra. De az egész fal célja legtöbbször az volt, hogy számára kikaparjuk a gesztenyét, azaz, hogy 1-1-ben maradjon falemberével. Wolfe e cél érdekében sokszor 2 embert kötött le, Doomot nagyon sokat kettőzték, mert ha nem, akkor ő csinálta meg a sacket, ha középre nem figyeltek, akkor jött onnan, Woody vagy valamelyik másik blitzelő, Mike Adams, Chris Harris, ...

Valamikor a bye week alatt nagyon összeállt a futás elleni védelmünk, onnantól az elején megfogtuk a futást, Manningék feltettek a táblára egy baljós 20 pontot, s egyértelművé vált, hogy passzolni kell az ellenfélnek. Ekkor elővehettük a nickel package-et, azaz az 5DB-s felállást. Champ Bailey és Chris Harris a legjobbak között volt emberfogásban, s Tony Carter is kifejezetten jó volt, így aztán a QB nem tudta gyorsan játékba hozni a labdát, a 5-6 men rush viszont nagyon közelített hozzá. Igazán jól kiegészítette magát a támadás és a védelem, a védelem futás ellen és passz ellen. Végül 289 pontot és 4659 yardot engedve a 2. legjobb védelemnek örülhettünk az alapszakaszban, miközben 52 sacket számoltunk össze a szezon során. Von Miller csapatrekordot döntött 18,5-lel, de Dumervil is 10 fölé jutott, Wolfe és Woody pedig 5 fölött vették ki részüket a termésből.

Érdekesség, egyetlen egy 300 yard passert se engedtünk az egész alapszakasz során.

Special Team

Egy dologról nem esett még szó, a speciális egységről. 2011-ben Matt Praternek szokatlanul nagy szerep jutott a sikerekből, így elég nagy összegű szerződést tudott kialkudni magának. Idén azonban változott a helyzet. Nem volt szükség 59 yardos egyenlítő FG-re az utolsó pillanatban, sokkal inkább egy olyan kickerre lett volna szükség, aki amikor kell, akkor belövi. Prater viszont a tőle megszokott 70-80% közti pontosságot hozta. 2011-ben egy erős lábú cltuch kickerre volt szükség, idén egy magabiztosabb kellett volna.

A másik említésre méltó dolog Trindon Holliday leigazolása volt. Visszahordó poszton évek óta az volt a politikánk, hogy hoztunk valakit, egy WR vagy CB-t, aki majd hátha betanul KR/PR-nek is. Ezzel most Elway szakított, s kifejezetten KR/PR posztra idehozta Hollidayt. Személyszerint mielőtt láttam volna játszani Hollidayt, már akkor is örültem ennek, végre valaki akinek ez a feladata, s nem azért kell aggódni, hogy egy WR vagy CB lesérül, van valaki, akinek csak erre kell koncentrálnia. Hollyday 1 PR és 1 KR TD-t jegyzett a szezon során, a PO-ban pedig élete meccsével szolgált rá a bizalomra. 

Összességében:

Mindent egybe véve, a csapat sokat lépett előre. Az FA-k elsöprő többsége bevált, a drafttól nem vártunk sokat, de amit vártunk, azt maradéktalanul meg is kaptuk. Az újak mellett több korábbról meglévő fiatal játékos kapott több lehetőséget, s élt vele, és a legtöbb játékos komoly fejlődést mutatott tavalyhoz képest. Rahim Moore feledtette tavalyi szenvedését, de Von Miller is rengeteget lépett elő, még a 2011-es kiemelkedő produkciójához képest is. Zane Beadles meg pl eddig szunnyadt, hogy most dobbanthasson. Többről volt itt szó amellett, hogy ide jött Peyton Manning, s biztos vagyok benne, hogy nélküle is erősebb lett volna a csapat, kérdés csupán, hogy mennyivel. A csapatépítés mindenesetre jól sikerült.

Ami pedig az edzőket illeti, Fox legnagyobb előnye, hogy megfelelő szakemberekkel veszi körül magát. Ez így volt tavaly is, s idén amikor elvesztett egyet, egy talán még jobbal tudta pótolni. Ultra konzervatív felfogása idén se segített a csapatnak a PO-ban, ezzel sajnos meg kell barátkozni. A két segédedző egyaránt hibátlan szezont futott, McCoy 2 éven belül a harmadik teljesen különböző támadó struktúrát implementálta sikeresen, s ez a ligában se maradt észrevétlen, így idén az ő pótlásával kell majd megbírkózni (Adam Gase vette át a helyét), Jack Del Rio pedig folytatta amit Dennis Allen elkezdett, s idén egy még jobb védelmet láthattunk. S ami a legjobb, hogy friss még az emlék, hogy mennyire nem vált be főedzőként, ezért senki se lopta el tőlünk, így össze se tudom számolni hány év után először, de nem váltunk védelmi koordinátort. Ez nagyon sokat jelent a védelemnek, melynek a magját fiatal, csiszolódó játékosok alkotják.

A szezon alakulása

Ami magát a szezont illeti, így visszatekintve, nem sikerült az első hétre összeállnia a csapatnak. Manning nem szokott össze az új csapattársakkal, az új csapattársak nem sajátították el kellő időben a Manning-offense alapjait, a védelem nem állt át a szezon kezdetre az új sémára, s a sorsolás neheze az első hetekben jött. Az eredmény nagyon ingadozó játék volt, legyőztük a Steelerst, kikaptunk a Falconstól a Texanstól, nagyon megvertük a Raiderst, de alul maradtunk a Pats-cel szemben, 2 győzelem és 3 vereség, aztán történt valami...  Elsősorban az offense bénázásának köszönhetően 0-24-re álltunk félidőben a Chargers ellen. Majd a második félidőben 5 labdaszerzésnek, 2 védő TD-nek, és fantasztikus offense teljesítménynek köszönhetően 35-24-re fordítottunk, s onnantól nem lehetett minket megállítani az alapszakaszban. Összeállt a csapat, az elkapók, a front7, a secondary. A nagy menetelés második áldozata a Saints volt, ahol a végül 5000 yard fölé jutó Brees ellenünk csak a garbage time-ban lépte át a 200-at, a szentek védelme pedig egy percig nem tudta feltartóztatni Manningéket. A Bengals ellen előbb megnyertük a meccset, majd visszaengedtük őket, csakhogy aztán újra megtörhessük a tigriseket, a Panthers ellen a védelem Von Miller vezérletével megmutatta Cam Newtonnak ki is az a Super Man, s a Chargersnek a visszavágón se adtunk esélyt, gyakrolatilag el is döntve a divízió kérdését. Az offense mindannyiszor 30 pont fölött szerzett. A Chiefs ellen jött egy kis hullámvölgy, legalábbis az offense részéről, hogy aztán folytatódjon a magabiztos menetelés a Bucks ellen, teljesen megfogtuk az addig szárnyaló Doug Martint, a Raiders csak kikapni jött hozzánk, a Ravens-en rekordmennyiségű 3and outot kiharcolva léptünk át idegenben, a Browns és Chiefs ellen pedig érvényesítettük a papírformát egy-egy nagyarányú győzelemmel. 13-3-al az AFC élén és holtversenyben az NFL élén végeztünk. A szerzett és engedett pontok és yardok alapján a legjobb csapat voltunk, s esélyesként várhattunk a rájátszást, ott azonban az ellen a Ravens ellen, melyet korábban magabiztosan legyőztünk, több egyéni hibának és egy beszari edzőnek köszönhetően kikaptunk. Nem az a megalázó 45-10 vagy mennyi volt a vége, hanem egy szívszorító 38-35 második hosszabbításban, ahol már-már örültünk a győzelemnek, de a legegyszerűbb dolgot, a prevent D-t nem tudta végrehajtani az egész szezonban jól játszó Rahim Moore, így aztán rövidre sikerült az utószezon. A sport ilyen, hiába a klasszisokkal jobb csapat, néha az se elég, de nagy különbség van, amikor 1 ponttal verjük a gyenge csapatokat, és kiütnek minket az erősek, s aközött amikor mi ütjük ki a gyengéket, és 1 ponttal maradunk alul az erősekkel szemben. Mert 1 pont bármikor megfordulhat a másik irányba, de 30 az nem. Bizakodhatunk a jövőt illetően, de ez sem garancia a sikerre, idén is hiába voltunk a legjobbak, jövőre se biztos, hogy ez elég lesz. 1996-ban hasonlóan jártunk 1seedként kikaptunk a 9-7tel PO-ba csusszanó Jags ellen. Akkor a csapat együtt maradt, s 2 SB-vel búcsúztattuk veterán 30 év fölötti Future HOF irányítónkat. Ezt a forgatókönyvet most is elfogadnám.



Konklúzió:

Az FO, élén Elway-jel két célt tart szem előtt. Hogy rövid távon sikereket érjen el a csapat. Ennek érdekében jött rengeteg olyan játékos, aki azonnali upgrade volt tavalyhoz képest, akik előtt már nem áll hosszú jövő, de annál fényesebb lehet velük a jelen. Ugyanakkor egy percre se feledkeznek meg a jövőről, Von Miller, Derek Wolfe, Chris Harris, Tony Carter, Mitch Unrein, Danny Trevathan, és még sokáig sorolhatnám ők a jövő zálogai. Drafton fiatal tehetségeket hozunk, akiket nem kell azonnal mély vízbe dobni, mert a fontos pozíciókat bizonyított veteránokkal oldjuk meg. Ez a csapatépítés helyes útja. Akkor is, ha ennek áldozatul esett Tim Tebow. Egy nagyon szimpatikus játékost vesztettünk, de sokan túl sokat tulajdonítanak az itt töltött 2 évének, s azáltal hogy nagyobb "figyelmet" szánnak rá, mint néhány 9-10 évet itt töltött hősre, azzal az ő érdemeiket implicite lekicsinylik. Ha egy 2 évet itt töltött QB a legnépszerűbb, a legimádottabb játékos, aki miatt készek egyesek úgy megsértődni, hogy a csapat ellen szurkolnak, akkor azok egyrészt 40-50 nagyon szimpatikus játékos ellen szurkolnak, s olyan legendákról feledkeznek meg, mint Randy Gradishar, Steve Atwater, Floyd Little, Louis Wright, Rulon Jones, John Elway, Terrell Davis, Rod Smith, Shannon Sharpe, és még naggyon-naggyon sokáig sorolhatnám azokat a játékosokat, akik sokkal többet tettek a csapatért, mint Tim Tebow. Ő is sokat tehetett volna, de az korántsem biztos forgató könyv volt, hogy így is lesz, mégis ez a két éve néha úgy tűnik egész történelmet törölt ki a könyvekből, s ilyenkor szinte sajnálom hogy itt volt, mert ennél nagyobb kárt Ryan Leaf vagy Jamarcus Russel se okozhatott volna egyetlen csapatnak se. Ez nem Tebow hibája, mégis pont ez az, amivel megosztja az NFL világát, s ami akár abba is kerülhet neki, hogy nem talál magának csapatot jövőre...

Kilátások a következő szezonra:

Ismét sok kihívással kell majd szembe néznie Elwaynek, Foxnak és a vezetőségnek. Egyrészt McCoy kiemelkedő munkája nem maradt észrevétlen, s a Bolts HC pozíciót kínált neki, amit el is fogadott. Pótlását házon belül odottuk meg, jelenlegi QB coachunkkal Adam Gase-szel. Tavaly elmaradt az OL depth megoldása, idén nem lehet tovább halogatni, Clady free agent lesz, meg kéne tartani, még pedig úgy, hogy később jusson hely a fizetési sapka alatt Von Millernek, Woodyardnak, Chris Harrisnek, Demaryius Thomasnak és Eric Deckernek is. A DT poszt jó volt tavaly is és idén is, azonban most megint lejár a szerződése mindkét kezdőnek. Vagy velük kell hosszabbítani, vagy újat hozni, vagy akár mindkettőt. S Champ Bailey utódlása továbbra is napirendi pont. Chris Harris és Tony Carter játéka alapján talán kisebb prioritás, de Bailey nélkül még nem játszott a védelmünk, a legjobb elkapó fogásában még nincs nagy tapasztalata egyiküknek se, szóval biztonsági okokból nagyon is indokolt lenne akár az első pickkel is CB-t húzni áprilisban. Ebben a mai passhappy ligában úgy is gyakrabban van már fent 5 DB, mint 4. S én magam a SS piket se tartanám hülyeségnek a draft elején, Rahim Moore inkább FS, Quinton Carter is, Mike Adams pedig már öreg, és csak 1 év maradt a szerződéséből.

Egyik se egetverően nagy need, ezért megtehetjük, hogy az elérhető legjobb játékossal (BPA) erősítsünk, ilyen szempontból jó helyzetben vagyunk. Olyan szempontból viszont nem, hogy nehéz olyan embert mondani akár FA-ról, akár draftról, hogy na ő ide jön, sokkal erősebbek leszünk tőle. Talán nincs is nagy szükség rá. A csapat sokat lépett előre 2011-hez képest, ha folytatjuk a megkezdett utat, jövőre újra harcba szállhatunk a trófeáért, s újra sok szép emlékben lehet része azoknak a szurkolóknak, akik képesek továbblépni a közelmúlton. Sosem éreztem még ekkora szükségét, hogy ezt leírjam, bár bízom benne, és hiszem, hogy a többség számára nem kell, csak a nagyon hangos nagyon kisebbség számára, de szurkoljunk együtt jövőre is a csapatunknak, mert megérdemli szeretetünket: Hajrá Broncos!