Denver Sports Blog

A Colorado Avalanche, a Colorado Rockies, a Denver Broncos, a Denver Nuggets és egyéb denveri csapatok friss hírei, információi magyar nyelven, egy oldalon. Áttekintő elemzésekkel, összefoglalókkal, videókkal, mindez csak a Denver Sports Blogon.

Emellett a legnépszerűbb sportágakban a coloradói egyetemi csapatok szereplésével is foglalkozunk.

Jelentkezz szerkesztőnek e-mail-en!

Kapcsolat: blog.denversports@gmail.com

Twitter

Friss topikok

Avalanche: Nem a mi évünk volt

2011.06.04. 17:28 - Filip89

Kissé megkésve bár, de természetesen nem maradhat el idén sem a Colorado Avalanche elmúlt szezonjának értékelése, és közel két hónappal az alapszakasz befejezését követően, közelebbről is górcső alá vehetjük még egyszer, utoljára a csapat számára pocsékul záruló 2010/11-es idényt, melyben még a két évvel ezelőtti teljesítményt is alulmúlva, a mezőny 29. pozíciójában, vagyis utolsó előttiként végeztünk. Jöjjön az igazi fekete leves - Colorado szigorú kormányzójának elszámoltatását senki nem kerülhette el.



















Egy évvel ezelőtt, a nagy újjáépítés első esztendejében a csapat jókora meglepetésre részt vehetett a rájátszás küzdelmeiben, így talán kissé túlzott elvárás volt, amikor az idei évadot megelőzően az általános coloradói vélekedés ismét a playoff-szereplést várt volna a csapattól, holott a keret még mindig rendkívül fiatal, rutintalan játékosokból tevődött össze. Ennek ellenére kétségtelenül joggal reméltünk versenyképest eredményeket, hogy ha a rájátszásba nem is jutunk be, de legalább minél tovább harcban leszünk a legjobb nyolc nyugati csapattal, és miközben a fiatal hokisaink tapasztalatokkal, sikerekkel gazdagodnak, még valódi tétmeccseken is küzdhetünk, s mindez egyáltalán nem tűnt irreális célkitűzésnek...

Hát, végül tudjuk mi történt, s azok után, hogy az Avalanche az idény első felében abszolút versenyben volt a rájátszásért, de még a későbbi Presidents'-trófea-nyertes Canucks-t is szorongattuk egy darabig a divízió élén, január közepe magasságában fokozatos visszaesésbe kezdett, és az évad második fele horrorisztikusan sikerült. Egyre-másra után jöttek a vereségi és a nyeretlen sorozatok, olyan hosszúságban, amelyek kapcsán még a többi majorbajnokság követői is felkapták a fejüket. Csak a kontraszt kedvéért: december 7. és 19. között sorozatban hét meccset vívtunk meg rendes játékidős vereség nélkül, közben zsinórban hat alkalommal győztünk; míg a január 26-tól február 19-ig terjedő időszakban egymást követő tíz mérkőzésen képtelenek voltunk győzelmet aratni, majd egy nyert meccs után újabb tízes nyeretlen széria következett február 23-tól egészen március 17-ig - például az utolsó 33 mérkőzés közül 27-et vesztettünk el, s ebből a hat sikerből négyet csak túlórában értünk el.

Az eredményeken kívül számtalan statisztikai mutatóban jelentős visszaeséseket tapasztalhattunk a két félév teljesítményei között, például az első időszakban a mieink még a liga egyik leggólerősebb csapata voltak, a másodikban viszont messze a legkevesebb találatot szereztünk, ehelyett irdatlan mennyiségű kapott gólt nyeltünk be. A visszaesés okait illetően nehéz pontos választ adni, alighanem akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha a következő három átfogó tényezőt vesszük számításba (most az egyes csapategységek gyengélkedésére külön-külön nem térnék ki, inkább globálisan gondolkoznék), de hogy ezek közül melyik, milyen mértékben játszott bele a ritkán látható hanyatlásba, azt ki-ki döntse el saját belátása szerint.
















1.) az edzői motiválás hiánya
- Joe Sacco és stábja képtelen volt lelket önteni a szétesőben lévő társaságba, és gyakorlatilag ahogy januárban hullámvölgybe kerültünk, onnantól kezdve ott is maradtunk hónapokon át a szezon végéig. Képtelenek voltunk újítani, nem egyszer egymás után sorban játszottuk le a lélektelenebbnél lélektelenebb mérkőzéseket, amivel egyértelműen a trénereknek is el kell számolniuk, hogy vajon minden tőlük telhetőt meg tudtak-e tenni a csapat feltüzelése érdekében, mert nagyon gyakran úgy tűnt, hogy totálisan tanácstalanok, és fogalmuk sincs, hogy hogyan tudnának hatni a játékosokra, ami igazán gyökeres probléma a profi sportban...

2.) a vezetőség versenyképtelen játékoscseréi - A jelenlegi általános menedzser, Greg Sherman, két évvel ezelőtti kinevezése óta gyakorlatilag csak véleményes, közel sem egyenlő értékű cseréket kötött meg a klub, és még ha nem is feltétlenül jártunk mindig rosszul az üzletekkel, egyértelműen jobb áron is meg lehetett volna kötni azokat a cseréket. Amíg tavaly még úgy ahogy be-bejöttek az egyenlőtlen trade-ek, idén nagyokat buktunk velük: Hunwick megszerzése katasztrofális csőd volt; Fleischmann bejött volna, de balszerencsénkre hamar lebetegedett; a Johnson és McClement megszerzésére irányuló csere pedig finoman fogalmazva is megosztotta a szurkolótáborunkat, ezidáig az új szerzemények nem feltétlenül bizonyították a trade jogosságát. Eközben olyan meghatározó játékosokról, és/vagy "saját nevelésű" palántákról mondtunk le talán kissé meggondolatlanul, mint például Shattenkirk, Hannan, Stewart, vagy C. Cohen, az igencsak kiszámíthatatlan irányvonal pedig nem kizárt, hogy elbizonytalanította a játékosokat, akik nem feltétlenül érezték magukat biztonságban Sherman légből kapott ötleteitől, ami szintén kihatással lehetett a gyengébb teljesítményre. Ilyen szeszélyes, beszámíthatatlan, fogalmatlan GM egyszerűen nem vezethet sikeres sportklubot a mai világban ennyire ésszerűtlen koncepcióval...
 
3.) a rengeteg sérülés - A csapatot összesen 474 darab sérülés miatti mérkőzéskihagyás sújtotta az elmúlt idény folyamán, mindez azt jelenti, hogy átlagosan egy-egy meccsről 5.78 játékos hiányzott, ennél több kimaradója csak az Islanders-nek volt a 2010/11-es évben. Az Avs-ben zsinórban a második évben nem volt egyetlen játékos sem, aki mind a 82 mérkőzést le tudta volna játszani, amely a lockout utáni időszakban egyetlen csapatnál sem fordult elő az NHL-ben. Elképesztő sérüléshullám söpört végig a csapaton, gyakorlatilag októbertől áprilisig folyamatosan volt több-kevesebb hiányzónk: volt aki egyáltalán nem játszhatott idén (például Mueller), voltak akik idejekorán dőltek ki (például Quincey, Fleischmann, Stastny), voltak akik menet közben többször is kiváltak (például Galiardi, Cumiskey, Foote), és természetesen volt rengeteg zúzódásos, húzódásos, vagy éppen csonttöréses kiesés, 5-10-15 mérkőzésekre. Lehet áltatni magunkat, és arról beszélni, hogy puhányok vagyunk, vagy az orvosi stáb végez kilátástalan munkát, de aki látta a sérülések mikéntjét, az pontosan tudja, hogy az esetek jelentős százaléka az ellenfelek gátlástalan, szándékos sportszerűtlenségeiből kifolyólag történt, amelyeket bárki meg mer tenni ellenünk, mivel kevés igazi verőemberük van, ráadásul Sacco mester azok munkáját is jelentősen ellehetetleníti. A gyáva gondolkodású tréner egy alárendelt, sorsába beletörődött csapatot hozott létre, a riválisok pedig ezen felbuzdulva bármit képesek megtenni ellenünk a jégen, és gyakorlatilag évről évre büntetlenül gyilkolhatnak le bennünket...



















Evezzünk valamivel kellemesebb vizekre, és térjünk át a játékosaink szereplésének egyéni elemzésére, amelyben először a legjobbakat tüntetném ki, akik jeles bizonyítvánnyal zárták az esztendőt [a DSB osztályzata: 5]:

Matt Duchene (80 meccs, 67 pont, 27+40): A másodéves tehetség idén végképp előlépett a csapat meghatározó játékosává, a pontok, a gólok és az asszisztok terén is az első helyen végzett a csapaton belül, s abszolút átvette az első számú center posztját. Gyakorlatilag a januári visszaesést leszámítva egyenletes, pontdús teljesítménnyel robotolta végig az évet, pedig korántsem voltak állandó sortársai. Igazából csak keveset játszott igazán jó formában lévő szélső mellett, tavaly Mueller, idén Fleischmann személyében találtunk átmenetileg neki való társat, de idő előtt elvesztette őket. Igazán intelligens játékos, védekezésben és támadásban egyaránt sokat fejlődött, abszolút azt vallom, hogy a következő évtizedek meghatározó játékosa lehet a csapatban, és az idei teljesítményénél sokkal többre is képes lehetne, ha végre hosszútávon is lehetne mellette egy gólvágó szélső, már csak miatta is rendkívül érdemes lenne szélsőt választani az idei börzére érvényes 1/2-es választási lehetőségünkből.

David Jones (77 meccs, 45 pont, 27+18): A nagyreményű szélsőnk végre végig tudott játszani egy teljes szezont egészségesen, és a 2010/11-es évadban csak kisebb sérülések hátráltatták, így nagyjából ki tudta hozni magából a valós tudását, és nem járt messze a 30 gólos határtól sem. Azok után, hogy tavaly és tavalyelőtt is hónapokkal az idény előtt harcképtelenné vált, joggal gondolhattuk azt, hogy karrierje törést szenvedett, de Jonesy sokadik nagy visszatérésének is páratlan lelkesedéssel futott neki, és bár helyenként érezhető volt rajta, hogy kissé félti a tavaly elszakadt térdét, s talán nem tette magát oda akkora elszántsággal, mint a súlyos sérülése előtt, így is rámenős játékot láthattunk tőle az évad jelentős részében. Elképesztően gólérzékeny játékos, nagyszerűen tudja követni az akcióinkat, a kapu közelében pedig szinte feltartóztathatatlan, igazi lesipuskás gólvágó, aki jobb csapatteljesítmény esetén csak még eredményesebb tudna lenni. Nem lehet kérdés, hogy meg kell tartanunk, létkérdés számunkra a szerepe, így alighanem a legdrágább nyári új tranzakciónk lehet, de ha végre elkerülnék a komoly sérülések, akkor minden pénzt megérhetne.

John-Michael Liles (76 meccs, 46 pont, 6+40): A védelem tengelyében az amerikai játékos gyakorlatilag a teljes szezont nagyon magas színvonalon játszotta végig, annak ellenére, hogy természetesen idén is a cserepletykák kereszttűzében tengette mindennapjait, ahogy már megszokhattuk tőle karrierje alatt. A szezont egy különleges NHL-rekorddöntéssel kezdte, amikor az évad első kilenc meccse mindegyikén asszisztot jegyzett, mellyel új klubcsúcsot is felállított, majd később a termelése mértéke érthetően visszaesett, de első osztályú védőmunkát hajtott végre szinte az évad teljes hosszában. Elképesztő szívvel segítette a csapatot meccsről meccsre, és ebben az évben vitathatatlanul vezéregyéniséggé vált, már nem csak a szurkolók kedvence lehet, de a társak is felnézhetnek rá. 40 asszisztjával Duchene mellett a csapat legtöbb gólpasszát jegyző játékosa lett, az évi 46 pontjához pedig csak hárommal kellett volna több a korábbi legeredményesebb teljesítménye megismétléséhez - valószínűleg mindkét kategóriában jobb eredményt ért volna el, ha az idény nem egy héttel korábban ért volna véget számára egy súlyos fej sérülés következtében. A következő idény után lejár a szerződése, így nem kizárt, hogy legkésőbb deadline-kor ezúttal tényleg távoznia kell, de talán bízhatunk benne, hogy a klub honorálni fogja a csapatért tett erőfeszítéseit egy szerződéshosszabbítással, lojalitása és elkötelezettsége révén pedig a csapatkapitányi poszt egyik legnagyobb esélyese.





















Első sorban, úgy gondoltam, hogy hármójukat érdemes külön dicséretben részesíteni, de a következő névsor tagjaival is többnyire meg lehettünk elégedve, amolyan második hullámban még ők tartoztak a pozitívabb játékosaink közé [a DSB osztályzata: 4]:


Milan Hejduk (71 meccs, 56 pont, 22+34): A csapat legrutinosabb támadóját szerencsére csak kisebb sérülések hátráltatták az év közben, így zsinórban a tizenegyedik szezonjában is képes volt átlépni a húsz gólos határt, ezzel Sakic klubrekordját adta át a múltnak. A veterán cseh hokis nyilván már soha nem lesz újra Rocket Richards-trófea győztes, és valószínűleg házi gólkirály sem, egyre többször hajlamos az elszürkülésre, háttérbe szorulásra, de azért egyfajta másodhegedűsként még tavaly is képes volt vezetgetni a fiatalokat, ami a jelenlegi helyzetben elvárható tőle. Több nagyszerű találattal adott tanúbizonyságot róla, hogy a gólérzékenysége még mindig a régi, és képes kihasználni a helyzeteit, noha robbanékonysága és rámenőssége már visszafogottabb is lett, továbbra is komoly tűz lobog benne. Mindannyiunk számára szívmelengető hír volt, hogy nem sokkal ezelőtt, újabb egy évvel meghosszabbította lejáró szerződését, így a 2011/12-es idényben is biztosan láthatjuk még a csapat színeiben, de lassan fel kell készülnünk rá, hogy hamarosan egy újabb klasszis fog elköszönni tőlünk.

Ryan O'Byrne (67 meccs, 10 pont, 0+10): Talán meglepetés lehet, hogy ennyire magasan került rangsorolásra, de a mutatott stabil teljesítményével egyértelműen rászolgált az elismerésre, noha kevés pontot szerzett, nem ez volt az elsődleges feladata. Az egykori montreali léhűtő még így is karrierje legtermékenyebb szezonját töltötte nálunk ezzel a tíz gólpasszal, alapjában véve csak hatodik-hetedik számú védőnek érkezett, de a sérülések miatt előrelépett, és nem egyszer vezetőszerep hárult rá az Avalanche zöldfülű védelmében, s a szezon jelentős részében az első számú bekkpárban kapott helyet Liles mellett, ahol leginkább a hátsó stabilitásért felelt, s tette ezt olyan meggyőzően, hogy büszkén veheti át most a "jó" bizonyítványát tőlem. Nagyszerű munkát végzett hátra felé, egyértelműen a csapat legkeményebb hátvédje volt, és összességében is 20 perc feletti átlag jégidővel végzett. Példaértékű megmozdulása volt, amilyen keménységgel átvészelt egy iszonyatosan durva arcsérülést, miután a korcsolyapengével eltalálták, de a pályán maradt az aktuális játékmegszakításban, és végig a korongért harcolt - később száz öltéssel kellett összevarrni a sebeit. Természetesen időnként akadtak hiányosságai, de mindent egybevetve egyértelműen kellemes meglepetés volt a személye, hiszen azok után, hogy mennyit szerencsétlenkedett a Habs-ben, nálunk egész szépen megállta a helyét. A legszembetűnőbb hiányossága a rengeteg felesleges kiállítása volt, gyakori, elkerülhető hibákkal sodorta emberhátrányba a csapatot, és a verőember McLeod után ő kapta a legtöbb büntetést a maga 75 percével, erre a jövőben jobban kéne figyelnie, ha szeretné még inkább hasznossá tenni magát. A jelenlegi ínséges időkben azt hiszem, fel sem merülhet, hogy ne hosszabbítsuk meg az idény végeztével lejáró kontraktusát.

Ryan O'Reilly (74 meccs, 26 pont, 13+13): A másodéves center az egész szezont kiegyensúlyozott formában játszotta végig, azonban amíg az évad első felében jobbára csak a határozott mezőnymunkájával hallatott magáról, addig a második félidőben a gólokat és a pontokat is látványos mennyiségben kezdte el termelni, leginkább ekkor szolgált rá az elismerő értékelésre. A jó formája és a sérülések miatt a szezon hajrájában már többször az 1-2. sorban tűnt fel az egyébként legfeljebb csak a harmadik sort centerező támadó, ahol végre kifuthatta magát és megmutatta, hogy többet ér annál, minthogy lent jegeljük őt. A hektikusan működő emberhátrányos egységünkben végig biztosan helyt állt, és a letámadást is rendre fáradhatatlanul végezte, mivel a tavaszi időszakban többször akadtak kifejezetten jó mérkőzései, így a jövőben komoly fejtörést okozhat a szakvezetésnek, hogy mi legyen az ő helye a csapaton belül. Bizonyára luxus lenne a harmadik számú sorban tartani egy ilyen képességű játékost, aki a szezon finisében összeeső csapatunk egyik legjobbja volt, nélkülözhetetlen vezéregyéniségről és csupaszív küzdeni tudásról tett ékes tanúbizonyságot, végképp bebizonyította mindenkinek, hogy igenis lehet számítani rá, s érdemes lenne több lehetőséget adni neki.


























Philippe Dupuis (76 meccs, 17 pont, 6+11): A szezon előtt kevesen gondolták volna, hogy egyáltalán beférhet a csapat keretébe, azt pedig még kevesebben, hogy a teljes idényt az NHL-es rezidencia kötelékében töltheti el. Pedig így történt, nyilván kellett ehhez a sok sérülés, ami miatt nem lehetett leküldeni őt még a szerényebb időszakokban sem, de a szezon jelentős részében még így is bőven rászolgált az elismerésre. A negyedik sorban általában csak 5-10 perces jégidőket kapott meccsenként, de ezalatt szinte minden egyes pályára lépése alkalmával a szívét kitette a jégre, és tudása legjavát igyekezett beleadni minden egyes mozdulatába. A maga nemében a legjobbunk volt, hiszen tudásához mérten talán ő volt az a játékosunk, aki leginkább a maximumot teljesítette. Hatalmas lendülettel vetette bele magát a letámadásokba, a kontratámadások alkalmával rámenős és pontos tudott lenni, illetve még a védekezésbe is becsülettel visszazárt, és a kevés lehetősége ellenére 17 pontot összeszorgoskodott, miközben az egész évben mindössze nyolc meccsre nem neveztük be.

Daniel Winnik (80 meccs, 26 pont, 11+15): O'Reilly hű társaként a szezon jelentős részét az ifjú center mellett töltötte a harmadik sor bal szélén, ám később sérülések miatt a gólszerző sorokban is feltűnt. A Coyotes egykori kiegészítő embere a csendes 2010-es offszezon egyetlen igazi, és egyben legnagyobb fogása volt, hiszen abszolút túlteljesített mindenféle előzetes elvárásokat, mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint hogy a magyar szurkolók szavazatai alapján az elmúlt év meglepetésemberének lett megválasztva a csapatban. Erre különösen a szezon első felében szolgált rá, amikor kompetens volt a csapat az idei szezonban, akkor nagyszerűen ment neki is a játék, nem csak hogy határozottan segítette a védekezést, és meghatározó szerepet töltött be a PK-egységünkben, de rendkívül pontosan fejezte be az ellentámadásait, és számtalan nagyszerű gólt szerzett. Később, nagyjából a januári hanyatlással párhuzamosan egyre jobban elcsendesedett a formája, és egy hosszú gólcsendet is meg kellett élnie, melyből csak az idény finiséhez közeledve tudott kikecmeregni, amikor a már tét nélküli mérkőzéseken újra felszabadult játékkal tudott emlékeztetni az őszi formájára. Rendkívül hasznos tagja volt a csapatnak, személyében egy igazán keménykötésű alsósoros csatárt ismerhettünk meg, aki még a helyzeteit is képes kíméletlenül kihasználni, így mindenképpen a csapat pozitívabb feléhez tartozott, és büszkék lehetünk rá, hogy hozzánk került.

Ryan Wilson (67 meccs, 16 pont, 3+13): A másodéves fizikai bekk az első teljes NHL-szezonjában is meggyőzően teljesített, és igaz, hogy akadtak hullámvölgyei, összességében mindenképpen sokat fejlődött. Idén jóval nagyobb szerep hárult rá, és a körülményekhez képest kifejezetten szépen helytállt, így még ha bizonyára sokan vitatják is a helyét a négyes "tanulók" táborában, én személy szerint ragaszkodom hozzá, hogy helye van ebben a névsorban. A szezont kissé lassabb formában kezdte, de aztán a védőtársai kiesése közben gyakran az első párban 20-25 perceket kellett játszania, amikor igazán kiteljesedhetett a játéka, védekezésben és támadásban egyaránt minden tőle telhetőt megtett, szokásához híven kőkeményen tevékenykedett az elhárításban, és lehetőségeihez mérten az előre játékunkat is igyekezett támogatni. A februári EJ-féle cserét követően stabilan Johnson párja volt a top duóban, ahol kissé lámpalázasan mozgott, a sztárfogás mellett többet szeretett volna mutatni a valódi tudásánál, de néhány zaklatottabb mérkőzés után újra stabilizálni tudta magát, és masszív formában tudott tevékenykedni az év végéig. Egyértelműen bebizonyította az elmúlt szezonban, hogy lehet rá számítani, nagyobb terhelés mellett is megállta a helyét, fiatal korából adódóan voltak kisebb-nagyobb hibái, melyeken még csiszolnia kell. Bőven lesz még ideje tovább fejlődni, nem kérdés, hogy számítanunk kell rá ezután is, jövőre már könnyen alapesetben előkelő helyet tölthet be a hierarchiai rendben.























Harmadikként érdemes, ha azokra is vetünk egy-egy pillantást, akik képtelenek voltak teljes idényt futni a csapatnál, vagy sérülés miatt, vagy mert éppen csak felkerültek a farmcsapatból, vagy egyszerűen menet közben csatlakoztak a klub kötelékéhez, így egyfajta "semleges" jelzővel illethetjük őket (zárójelben minden játékosnál kizárólag az Avalanche-ben jegyzett statisztikái szerepelnek) [a DSB osztályzata: 3]:


Shawn Belle (4 meccs, 0 pont): A színesbőrű hátvéd a csapat egyetlen deadline-napi cseréjében érkezett az Oilers-től egy farmcsapatok közti tranzakcióban, ideje nagy részét a Monsters-ben töltötte nálunk, de az évad utolsó meccsein már az Avs mezét is magára ölthette, de semmi emlékezetesen nem alkotott benne.

Kyle Cumiskey (18 meccs, 8 pont, 1+7): A rakétalábú védő számára igencsak pocsékul sikerült a 2010/11-es esztendő, ugyanis már október végén megsérült, majd közel három hónap kihagyás után megint csak pár hétig tudott játszani, amikor egy Wild elleni szokásos, mészárlásos mérkőzésen kiújult az agyrázkódása, és február 9-én játszhatta az utolsó meccsét az idényben. Ezalatt természetesen a játéka sem tudott igazán kibontakozni, s az egy szezonnal korábbi meghatározó teljesítménye után sokkal szerényebb volt ezen a 18 találkozón, így erősen kérdéses lehet, hogy marad-e egyáltalán a csapat kötelékében, de Hunwick mélyrepülését elnézve jó esélyei vannak rá, hogy újabb lehetőséget fog kapni.

Peter Forsberg (2 meccs, 0 pont): A csapat egykori emblematikus figurája februárban megkísérelte a visszatérést az NHL-be, és egy hétvége alatt lejátszott két idegenbeli mérkőzést a csapat színeiben, azonban látszólag hiába tűnt úgy, hogy jó formában van, a szokásos bokaproblémái továbbra is hátráltatták őt, és erőnlétileg sem bírta már kellőképpen a terhelést. A svéd klasszis két meccs lejátszása után úgy döntött, hogy megannyi visszatérés és próbálkozás után végleg szögreakasztja korcsolyáit, és február 14-én elbúcsúzott az aktív sportolástól, és a jövőben a MoDo asszisztens GM-jeként folytatja munkásságát. A szezon legemlékezetesebb pillanata volt, amikor visszatért, és egy örökké emelkedett momentum, amikor a visszavonulását jelentette be a klub történetének valaha volt egyik legnagyobb zsenije.

Tomas Fleischmann (22 meccs, 21 pont, 8+13): A Washington-tól a szezon közben érkezett cseh szélső fantasztikusan illeszkedett be a csapat második sorába, ideje jelentős részét Duchene társaságában töltötte, az ifjú klasszis pedig mellette volt képes a leghatékonyabb teljesítményére, mivel az új szerzemény kíméletlenül értékesítette a helyzeteit, nagyszerű góllövő formát sajátított el nálunk. Denveri léte alatt folyamatosan pont/meccs statisztikára volt képes, egy Chicago elleni mérkőzésen még egy pazar mesterhármast is végrehajtott, azonban nagyjából másfél hónap után kiderült, hogy tüdőembóliával küzd, és az egészsége érdekében azonnali kezelésekre volt szüksége, a játékát pedig megtiltották az orvosok a szezon további részében. Szerencsére az évad végére a kúra sikeres volt, így maradandó károsodása nem történt, de elvesztése hatalmas érvágás volt a csapat szempontjából, az igazi hanyatlásunk gyakorlatilag az ő kiválása utánra tehető, komoly veszteség volt a nélkülözése, hiszen lenyűgöző formában játszott. Nélkülözhetetlen lenne szerződést hosszabbítanunk vele, butaság lenne, ha nem szeretnénk megtartani őt, Duchene mellé szükségünk lenne egy ilyen góllövő játékosra, és hozzáállása alapján a hokis is nyitott lenne a maradásra.

T.J. Galiardi (35 mecs, 15 pont, 7+8): A tehetséges támadó balszerencsés szezonon van túl, és azt követően, hogy a 2009/10-es idény alatt a csapat egyik leghasznosabb játékosa tudott lenni, sajnos az elmúlt évadra jelentősen visszaesett a szerepe. Mindez nagyban köszönhető volt a rendkívüli balszerencséjének, ugyanis az elmúlt szezon alatt a meccsek felén sem tudott vállalni a játékot, két hosszabb kihagyása is volt egy-egy csuklótörés következtében, amelyek alapjában véve határozták meg teljesítményét. Eleinte sok lehetőséget kapott a felső sorokban, de nem igazán találta a pontszerző ritmust, ráadásul december-januárban 17 meccset kihagyott az első komoly sérülése miatt, visszatérése után rövid ideig az AHL-ben is megfordult, majd néhány újabb nagy ligás találkozó lejátszását követően ismét eltörte a karját, és már nem is térhetett vissza a szezon befejezéséig. Nem tudott annyira hasznos lenni a csapatban, mint egy évvel ezelőtt, a gólokban és a pontokban jelentősen elmaradt önmagától, a védekező játékban szintén kevesebbet láthattunk tőle, képtelen volt kijönni a személyes hullámvölgyéből. Ennek ellenére mindenképpen érdemes lenne hosszabbítanunk vele, a tavalyi produkciójára lehet építeni, hiszen már bizonyította, hogy külső tényezők hátráltatása nélkül mire képes, igazi csupaszív játékos, de neki is túl kell tennie magát az előző, balul elsült szezonon. Bizalmam jeléül, a sérülésekre hivatkozva megkapja a semleges osztályzatot, egyébként alighanem a 2-es megjelölés érett volna neki.

Cameron Gaunce (11 meccs, 1 pont, 1+0): A 2008-as draft denveri top pick-je az idei szezon jelentős részét a Monsters-ben töltötte, ahol újoncként egészen markáns teljesítményt nyújtott, és az AHL playoff-ot kiharcoló gárda védelmének oszlopos tagja volt. Emellett az Avs védelmét sújtó sérüléshullám miatt a nagyok között is bemutatkozhatott a tavasszal, bár kevés lehetőséghez jutott, szépen megállta a helyét, biztosan takarított hátul, és még élete első gólját is megszerezte. A szezon utolsó hat meccsét egy kézsérülés miatt ki kellett hagynia, így csak 11 találkozón játszott, vagyis a szabályok értelmében még jövőre is újoncnak számíthat, amikor talán még nagyobb szerep hárulhat rá, Foote kiválásával szükségünk is lenne egy hasonló kaliberű, keménykötésű, defenzív bekkre.




















Erik Johnson (22 meccs, 10 pont, 3+7):
Az év legmeghatározóbb cseréje keretében szereztük meg a kiváló képességű, egykori 1/1-es kiválasztott hátvédet a St. Louis Blues együttesétől. Február végi denveri bemutatkozása óta 22 meccsen állt a csapat rendelkezésére, ezalatt bár eleinte a beilleszkedéssel voltak kisebb-nagyobb problémái, később elég jól elkapta a ritmust a csapat kék vonalán, ahonnan nagyszerű támogatást nyújtott előre felé, és volt csapatának egy pazar gólt is lőtt. Mindig is kiváló adottságokkal rendelkező, támadószellemű hátvéd hírében állt, aki a fizikai erőfölényét is képes kihasználni, minderről nálunk is hamar tanúbizonyságot tett, ugyanakkor a védekező játéka már korántsem működött mindig megfelelő hatásfokkal, az Avs színeiben is számtalan korongvesztést produkált a saját harmadunkban, amikből nem egyszer gólokat kaptunk. Arról felesleges vitát nyitni, hogy vajon megérte-e a trade érte, mert távolról sem egyenlő értékek váltottak gazdát az ületben, ennek ellenére egyáltalán nem biztos, hogy rosszul jártunk vele, hiszen a fénykorában lévő Blake óta nem volt ilyen vezető kaliberű, offenzív védőjátékos a csapat keretében, amiből még komolyan profitálhatunk. Támadásban és a PP-játékban még akkor is óriási erősítésnek számít, ha hátul akadnak hibái, persze, nem ártana, ha jövőre ezeket tudná csökkenteni, vagy legalább egy olyan megbízható defenzív bekket tudnánk mellé rakni, aki tudná kompenzálni a figyelmetlenségeit.

David Liffiton (4 meccs, 1 pont, 1+0): Az idény előtt került a klub kötelékébe, és az elmúlt szezont a Lake Erie csapatkapitányaként kezdte, majd az első sérüléshullámok alkalmával csatlakozott a Lavinások védelmébe, ahol az ősszel négy mérkőzés erejéig tűnt fel. Túl sok emlékezeteset nem alkotott, bár ütött egy látványos találatot, hamar visszakerült a farmcsapathoz, ahol nem sokkal később összeszedett egy szezon végét jelentő sérülést, s bizonyára ennyi volt a csapatnál való szerepvállalása, kétlem, hogy valaha harmadszor is le fogjuk igazolni őt.

Ray Macias (2 meccs, 0 pont): A fiatal bekk a két évvel ezelőtti, hasonlóan gallyra ment szezonban, mutatkozhatott be az NHL-ben, most ismét ilyesfajta körülmények között, az áprilisi utolsó meccseinken tűnt fel egy rövid időre. Az év többi részét Cleveland-ben húzta le, ahol régimotorosként rendkívül masszív teljesítményt nyújtott a csapat védelmében.

Greg Mauldin (29 meccs, 10 pont, 5+5): A rutinos csatár novembertől januárig tartózkodott a nagy csapatnál, az AHL-ből való felkerülését követően fantasztikusan robbant be az NHL-be, rámenős, agresszív játéka révén a 3-4. sorunk motorja tudott lenni, aki nagyszerű letámadásbeli munkája révén több pazar gólt is szerzett, nem egyszer még emberhátrányból is eredményes tudott lenni. Azonban csak az első néhány hétben tudott ennyire hatékonyan működni, később jelentősen elhalványult, egy darabig még tartalékként számítottunk rá, de később visszakerült a Monsters-hez, ahol az egyik első számú pontszóróként számítottak rá az idény teljes hosszában. Lejárt a szerződése velünk, és kevés esély van rá, hogy meg tudjuk tartani, máshol bizonyára több lehetőséghez is juthatna.

Jay McClement (24 meccs, 4 pont, 1+3): A St. Louis-zal megkötött csere másik érkezője volt, aki EJ-hez hasonlóan, eleinte nagyon nem találta a helyét a csapatban, és a 3-4. sor centerposztján játszva semmi értékelhetőt nem tudott felmutatni. Meccsről meccsre hozott egy biztos átlagszintet, és stabilan visszazárt védekezni, emberhátrányban is sok lehetőséget kapott, de a koronggal még csak köszönő viszonyban sem volt. Aztán hosszú hetek után megszerezte az első pontját, és az utolsó néhány mérkőzésre pedig valósággal megtáltosodott, egyre hatékonyabban kivette a részét az ellentámadásokból, és több veszélyes helyzetet is képes volt kidolgozni. Ilyen szempontból neki rosszul jött a szezon befejezése, mivel kétségtelenül felszálló ágban volt, s az utolsó hetekbeli teljesítménye bizakodásra adhat okot, melynek köszönhetően még jobban várhatjuk, hogy vajon mire lesz képes jövő ősztől, mert az utóbb látott formájában kétségtelenül hasznunkra lehet az alsóbb sorokban.

Mark Olver (18 meccs, 9 pont, 2+7): A tehetséges szélső/center idén töltötte az első szezonját a profik táborában, és gyakorlatilag fel-le ingázott a Colorado és a Lake Erie között, menet közben az AHL-csapat húzóembere volt, és a farmliga All-Star gálájának egyetlen clevelandi képviselője lehetett. Az NHL-kirendeltségen eleinte csak néhány perces játéklehetőséghez jutott a legutolsó sorokban, így első feltűnései nem lehettek túl emlékezetesek, de később, amikor a tavaszi időszakban felkerült, akkor egyre többször kipróbálhatta magát az első sorokban. Duchene mellett ráadásul kifejezetten határozottan teljesített, rendkívül szerény fizikai adottságai ellenére a kapu előtt nagyon jó helyezkedésre képes, sok helyzetet ki tudott alakítani magának, kimondottan gólérzékeny támadó, nem csak a mezszáma miatt emlékeztethet bennünket Svatos-ra. Érdemes lenne, ha az edzői stáb jövőre még inkább számolna vele, mivel bebizonyította, hogy megfelelő játéklehetőség esetén képes megállni a helyét a legjobbak között, de nagyon vigyáznunk kell rá, nehogy összetörjék, mint a gerinctelen Komisarek tette.

Kyle Quincey (21 meccs, 1 pont, 0+1): Még egy olyan játékos, aki nagyszerű évet zárt tavaly, és óriásit esett vissza erre az idényre, miután a hátvéd múlt nyáron nagy értékű szerződést kötött a csapattal, meg se tudta közelíteni a 2009/10-es produkcióját. Csupán az őszi időszakban játszott, és amint a pontokból is látható, az előre játéka rettentő siralmas volt, ráadásul hátul is sok hibát vétett, s a hatékony korongfelvitelek is elmaradtak tőle, egyszóval csapnivaló volt minden tekintetben. Novemberben agyrázkódással, decemberben vállsérüléssel vált ki, utóbbi miatt egy komoly műtétre volt szüksége, mely után már nem is térhetett vissza a szezonban. Ez az egy szerencséje, hogy a semleges játékosaink közé került, és nem kapott még gyengébb osztályzatot. Pocsék idénye volt, magas fizetése miatt pedig lehetetlen megszabadulni tőle, szóval mindenképpen szorítanunk kell érte, hogy a következő szezonja inkább a két évvel ezelőttire hasonlítson, mintsem az idén magunk mögött hagyottra, ellenkező esetben komoly gondjaink lennének vele kapcsolatban.




















Szóljunk azokról is, akik a szezon nagy részét lejátszhatták, ám mégsem lehettünk maradéktalanul elégedettek a teljesítményükkel, így csak épphogy meg tudtak felelni az elvárt követelményeknek [a DSB osztályzata: 2]:


Adam Foote (47 meccs, 8 pont, 0+8): A veterán csapatkapitány pályafutása utolsó szezonja után, emelt fővel búcsúzott el a klubtól és az aktív sporttól. Sajnálatos módon, ebben az évadban már képtelen volt a korábban tőle megszokott színvonalon tevékenykedni, egyre sérülékenyebb volt, és idén már elkerülhetetlen módon látszott, hogy eljárt felette az idő. Sosem a gyorsaságáról volt híres, idén viszont még inkább lassú volt, helyezkedési hibákat vétett, és bár amikor a csapat rendelkezésére tudott állni, akkor legjobb tudása szerint próbálta vezetni a fiatal játékostársait, mégis összességében kijelenthettük, hogy utolsó évében már többet ártott, mint használt a szerepvállalása, de nincs miért szégyenkeznie, tudni kell, hogy mikor kell befejezni, és tudja. Az utolsó hetekben egy kellemetlen lábsérüléssel bajlódott, de az alapszakasz záró mérkőzésére még egyszer összeszedte magát, hogy április 10-én lejátszhassa karrierje búcsú meccsét, ahol igazán mindent bele adott, összeszorított fogakkal végig küzdötte a meccset, így abszolút emelt fővel köszönt el a klubtól és a szurkolóktól. Roy, Sakic és Forsberg után a klub újabb legendás alakja akasztotta szögre a korcsolyáját, s remélhetőleg néhány éven belül a klub szakmai stájában viszontláthatjuk még őt.

Jonas Holos (39 meccs, 6 pont, 0+6): Az újonc norvég hátvéd számára még inkább az ingázásról szólt a 2010/11-es esztendő, sokszor egy hét alatt többször kényszerült a székhelyváltásra Cleveland és Denver között, de igazán hasznos produkciót rendre csak az AHL-ben tudott nyújtani. A nagyok között nem igazán tudott kiteljesedni a játéka, keveset terhet vállalt magára, sokszor túl körültekintőnek tűnt, csak a hátsó stabilitásra ügyelt, amit általában kevés hibával, egész jól ellátott, de semmi átlagon felülire nem volt képes. Ugyanakkor a Monsters-ben és az elmúlt években a norvég válogatottban láthattuk tőle, hogy az előre játékban is mekkora erőfeszítésekre képes, ám ebből az NHL-csapatnál gyakorlatilag semmi nem nyilvánult meg, a támadó harmadban csak elvétve tette tiszteletét, kizárólag a hátrafelé figyelt. Joggal remélhettük volna, hogy több kockázatvállalásra lesz képes, ennyire passzív formában nem volt csoda, hogy csak kiegészítő ember lehetett, és kizárólag sérülések esetén vettük igénybe a szolgálatait. Jövőre is maradni fog a csapatnál, de alighanem az ideinél bevállalósabbnak kellene lennie, ha a fiatalok mellett szeretne még labdába rúgni az NHL-ben.

David Koci (35 meccs, 1 pont, 1+0): A totálisan felesleges töltelékembernek idén valamivel több hasznát tudtuk venni a tavalyinál, ennek köszönhető, hogy még elégséges díjazásban részesült. A cseh góliát szokás szerint az évad nagy részében a negyedik sorunkban tűnt fel, maximum 3-5 perces jégidők erejéig, illetve elég sok alkalommal csak tartalék lehetett, végre a stáb belátta, hogy csak bizonyos kemény ellenfelek ellen érdemes őt bevetnünk, és napról napra játszatni teljesen őrült ötlet. Mindez szintén közrejátszott a javulásában, kevesebb idő alatt értelemszerűen kevesebb kárt tudott tenni, és néha még meg-megvillanni is képes volt, egy gól ebben a szezonban is jutott neki, néhányszor pedig kifejezetten veszélyesen zavart a kapu előterében, ha véletlenül odakeveredett. Igazán hasznos viszont akkor tudott lenni, amikor a szezon utolsó néhány meccsén a rengeteg sérülés miatt régi posztján, a védelemben számítottunk rá, ahol sokkal otthonosabb mozgott, kifejezetten jó ütemű szereléseket, megbízható helyezkedést és kevés hibát hajtott végre. Mindenképpen kellemes meglepetés volt ilyet látni tőle, azok után, hogy csatárként mit összeszerencsétlenkedett az elmúlt két év nagy részében. Tavaly óriási őrültség volt a vele való hosszabbítás, egy ilyen szezon után viszont látnék benne rációt, ha hasonlóan feltételek mellett megtartanánk őt tartalékjátékosnak, beugrónak, hiszen már ismerjük őt, hűséges hozzánk, kedvelik őt a társak, felesleges lenne más bokszzsákot hozni helyette.

Kevin Porter (74 meccs, 25 pont, 14+11): A kétirányú támadó is tudása alatt teljesített, viszonylag sok gólt szerzett, és három győztes találatánál csak Jones-nak volt több az egész csapatból, mégis gyakran egész meccsekre olyan mértékben elszürkült, hogy ennél jobb osztályzatot akarva sem kaphatott volna. Általában becsülettel volt képes támogatni a védelmünket, és a palánkok közelében is bátran felvállalta az ütközéseket, de a támadásbeli észrevétlensége mellett gyakran meccsenként egy teljes alapszakaszra való ajtó-ablak lehetőségeket puskázott el gyermeteg módon. Ideje nagy részét a 3-4. sorban töltötte, de az évad második felében már előszeretettel kellett őt alkalmaznunk a gólszerzésre specializálódott triókban, ahol hiába adódott előtte számtalan nagy lehetőség, ezeknek csak a töredékét tudta kihasználni. 14 gólra így is képes volt, de ha figyelembe vesszük, hogy mennyi mindent kihagyott, könnyen akár ennek a dupláját is elérhette volna. Sacco mester érezhetően bízik benne, így bizonyára jövőre is meg fogja kapni a lehetőséget, de ha nem tud változtatni a helyzetkihasználási hatásfokán, akkor kevesebb sérülés mellett valószínűleg képtelen lesz stabil csapattag lenni.




















Elérkeztünk a sor végéhez, utoljára az osztály leggyengébb diákjai vehetik át bizonyítványukat, amiben nincs köszönet, ugyanis az öt fős társaság tagjai megbuktak, s nem kívánatos személyek lettek a csapatban, jelentős javításra lenne szükségük a következő idényben [a DSB osztályzata: 1]:


Matt Hunwick (51 meccs, 10 pont, 0+10): A csapat legszerencsétlenebb szerzeménye volt, amikor november végén egy cserében hozzánk került a Bruins-tól. A később bajnoki döntőt játszó bostoni együttesben formán kívül teljesített az egy évvel ezelőtti jó szereplését követően, így előszeretettel sózták ránk a romlott árut, Sherman pedig a fantasztikus üzleti érzékével kapva kapott az alkalmon, és a tehetséges C. Cohen áldozta fel érte. Persze, akkor még nem tudtuk, hogy annyira rossz lesz, mint amilyen lett, de az amerikai bekk elképesztően gyámoltalan produkcióra volt képes az Avalanche-ben. Totálisan súlytalan volt, ész nélkül ment előre, és ott sem tudott hasznos lenni, ehelyett számtalanszor elöl ragadt és a helyén lefordulva gólokat kaptunk, vagy éppen amikor a saját helyén járt, akkor bójaként kerülték ki, rosszabb esetben a saját harmadában hagyta el a korongot. A vezetőedző azt vallotta, hogy Cumiskey kiválásával szükségünk volt egy korongfelvivő bekkre, de Hunwick ezen a téren is kudarcot vallott, és céltalan előretörései rendre több kárt okoztak, mint előnnyel jártak volna. A tavaszi hónapokban már gyakran egyre több igyekezetet vélhettünk felfedezni benne, de görcsös erőfeszítéseit kevés siker koronázta, és balszerencséjére, amikor végrehajtott néhány jó megmozdulást, akkor azokat is rendre gyermeteg hibák követték, így nem tudott kilépni a saját árnyékából, s nem kerülhette el a bukást. Jelenleg RFA, de erősen meggondolandó, hogy vajon megérdemel-e egy újabb lehetőséget a csapattól, vagy jobb lenne inkább ajtót mutatni neki.

Cody McLeod (71 meccs, 8 pont, 5+3): A keménykötésű támadó karrierje legpontszegényebb szezonján van túl, néhány kisebb sérüléstől eltekintve végig játszotta a teljes idényt, és mégis csupán nyolc egység került a neve mellé. Bizonyította már, hogy nem bánik ügyetlenül a koronggal, hiszen két évvel ezelőtt például 15 gólos idénye volt, viszont azt követő két szezon alatt összesen nem szerzett ennyi találatot, kétségtelenül Sacco mester irányítása alatt más szerepkörben számítunk rá, mivel a jelenlegi tréner kizárólag a játék fizikai nemében alkalmazza őt, ez is közrejátszott abban, hogy a koronggal minimálisan tudott találkozni az egész évben. A verekedésekben viszont könyörtelenül lehet számítani rá, 189 perc kiállításával új karriercsúcsot döntött, gyakorlatilag egy mérkőzés valamennyi rendbontásánál főszerepet tud vállalni, ebben nem érheti szó a ház elejét, minden másban viszont igen. Sokszor harmadok teltek el úgy, hogy nem találkozott a játékszerrel, és meccseken át képtelen volt gólhelyzetbe kerülni, több alkalommal több hetes góltalansági sorozatai voltak, és az ellenfél puhításából sem mindig vette ki a részét megfelelő mértékben. Az idei szezonban lényegesen kevesebb ambíció volt benne, mint például tavaly vagy tavalyelőtt, amikor tényleg meccsről meccsre "meghalt" a pályán, mostanra egy sokkal szelídebb hegylakót láthattuk, akiben egyre inkább kialudni látszik a tűz, annak ellenére is, hogy rengeteg bunyóban szerepet vállalt. Szeretném, ha ennél többet vállalna magára, mert biztosan állíthatjuk, hogy többre lenne képes, de ha a tréner ennyire visszafogja őt, akkor jövőre sem várható, hogy mást fog hozni, addig viszont jobb osztályzata sem lesz.

Paul Stastny (74 meccs, 57 pont, 22+35): A 2010/11-es szezonban végleg bebizonyosodott, hogy - sajnos, vagy nem sajnos - felesleges a csapat számára, és nincs helye az együttesben, miután Duchene kiszorította őt az első számú centerposztról, O'Reilly pedig nála sokkal határozottabb teljesítményre volt képes az alsóbb sorokban, ráadásul már Hishon is ott toporog a keret kapuja előtt. Nem kezdődött számára rosszul a szezon, és az első félévben, amíg a csapat ütőképes eredményeket produkált, addig ő is végig pont/meccs mutató környékén tartózkodott, azonban ahogy következett a visszaesés, úgy semmit nem tudott újítani, és végig csak sodródott az árral, az utolsó hónapokban totálisan kiveszett belőle minden gólveszély, és magas fokú impotencia uralkodott el rajta. Az elmúlt években is többször tapasztalhattuk, hogy mekkora hangulatember, az idei szezonban végképp magára tetoválhatta ezt a jelzőt, nem képes arra, hogy egy NHL-csapatban vezetőszerepet töltsön be, csak akkor tud eredményesen játszani, amikor az egész csapatnak jól megy, de amikor az eredmények kedvezőtlenek, ő az utolsó ember, aki ki tudná vezetni a gárdát a gödörből. Borzasztó szerződése van, több listán már a liga leginkább túlfizetett játékosai közé sorolják őt, és mivel nála komolyabb kaliberű centereink is vannak mellette, érdemes lenne pontot tenni az ügy végére. Nem állapot, hogy jobb játékosok elől veszi el a helyet, szóval jövőre vagy végérvényesen a 3. sorba kéne száműzni, vagy elcserélni őt, ami a szerződése miatt szinte lehetetlen vállalkozás lenne. Viszont amíg ennyire rapszodikus, kiszolgáltatott a teljesítménye, addig itt az elégtelennél jobb osztályzatban nem fog részesülni.

Ryan Stoa (25 meccs, 4 pont, 2+2): Az egykori szépreményű tehetség sorsa megpecsételődött az elmúlt szezonban, és annyi év türelmes várakozása után, hiába kapta meg a tengernyi lehetőséget a bizonyításra, rémisztően gyenge játékkal állt elő az Avalanche-ben. Az őszi időszakot még a farmcsapatnál töltötte, ahol a gyengébb rajt után olyan jól formába lendült, hogy az AHL All-Star Gálán való részvételt is kiharcolta magának, de végül felrendelték őt a nagy csapathoz, emiatt nem mehetett el, s január közepétől már végig az Avalanche-nél tartózkodott. A pocsék passzban lévő együttesben azonban képtelen volt maradandót alkotni, és annak ellenére, hogy nem egyszer az 1-2. sorban Duchene vagy Stastny mellett tevékenykedett, iszonyatosan gyengén muzsikált, a mezőnybeli feladatok alól teljesen kivonta magát, a kapu előtt pedig észrevehetetlen maradt, és a korábban rá jellemző fizikai játék is elmaradozott tőle. Látható az értékelőben, hogy a csonka szezont töltők a semlegesek táborába kerültek, azonban Stoa olyan mértékű alibizést produkált a fent eltöltött időszaka alatt, amit még egy érte a draftolása óta szorító rajongó sem tűrhetett el, igencsak leírta magát ezzel a semmilyen teljesítménnyel. Lejárt a szerződése, vélhetően hosszabbítani fogunk vele, viszont jó eséllyel jövőre is a Monsters-ből kéne felverekednie magát, de elég kilátástalan a helyzete, jól láthatóan az AHL-t már kinőtte, az NHL ritmusát azonban képtelen felvenni, s egyáltalán nem lenne meglepetés az esetleges elcserélése sem.

Brandon Yip (71 meccs, 22 pont, 12+10): Szinte hihetetlen, hogy a teljes szezont képes volt a nagy csapat kötelékében eltölteni, jól példázza az együttes harmatgyenge szereplését, hogy egy ekkora formaingadozásokat megélő játékos a teljes hat hónapot a keretben tölthette - nyilván ehhez a sok sérülés is hozzájárult. Az újoncként egy rendkívül energetikus támadóként megismert hokis nagyon sokat változott a második szezonjára, és sajnos nem jó irányba, mivel a hajtós, rámenős, odaadó énjére csak elvétve tudott hasonlítani, ehelyett az esetek nagy százalékában egy jóval erőtlenebb, hanyagabb játékost láthattunk kikorcsolyázni a jégre a nevével ellátott mezben. Gyakorlatilag az egész idényben nem tudta kihozni magából a maximumot, csak időnként volt egy-egy jó mérkőzése, de sokszor két jobb találkozó között hetek, s nem egyszer hónapok teltek el, közben az edzői stáb hiába próbálta padoztatással jobb belátásra bírni, ezek is csak átmeneti eredménnyel jártak. Végül egész jó szájízzel zárhatta az évet, mivel az utolsó heti Dallas elleni két találkozó alatt összesen három gólt szerzett, talán mindez némi önbizalmat kölcsönözhet neki az offszezonra, ha motivációs problémái lettek volna. Jövőre újra neki futhat, mindannyian tudjuk, hogy ennél többre képes, reméljük össze tudja végre szedni magát, mert ilyen formában semmi szín alatt nem szabad, hogy még egyszer a keretben töltsön egy szezont, s ezt egyesnél jobbra nem lehet értékelni.

Paul Stastny Paul Stastny #26 of the Colorado Avalanche tries to control the puck as Dan Girardi #5 of the New York Rangers is called for hooking at the Pepsi Center on November 19, 2010 in Denver, Colorado.



















Végezetül a kapusokról szólnék néhány külön szót, akik nem véletlen maradtak ki a rangsorolásból, egyszerűen megítélhetetlennek véltem a produkciójukat: a mezőnyjátékosok nemtörődömsége sokszor bajba sodorta őket, ugyanakkor a portások sem mindig voltak tökéletesek, így indokolatlanul magas és alacsony osztályzatot sem érdemelnének. Brian Elliott (12 meccs, 89.1 %, 3.83 GAA) februárban érkezett hozzánk a szépreményű Anderson helyére, akiről azt hittük, megváltó lesz Denverben, közben csak egy ócska áruló volt, aki egy tökéletesnek tűnő szerződést nem volt hajlandó elfogadni a tavalyi offszezonban, így a klub részéről teljesen érthető volt, hogy szerettek volna megszabadulni tőle, és egy fiatalabb kapusra váltani őt. Nem biztos, hogy az Ottawa egykori portása volt a legjobb megoldás, de valamit lépnünk kellett, hogy elődje ne ingyen távozzon, s végül is a kanadai portás nem nyújtott rossz produkciót a kapunkban. Akadt néhány emlékezetes mérkőzése, amikor jól ment neki a védés, 12 találkozó alatt kétszer tudta győzelemhez vezetni a csapatot, ugyanakkor többször is bizonytalannak érezhettük őt, ami nem túl jó előjel. Alapjában véve nem több egy megbízható cserekapusnál, valószínűleg őt meg fogjuk tudni tartani, élnünk kéne ezzel a lehetőséggel, mielőtt újabb kapust illetően maradunk hoppon. Peter Budaj (55 meccs, 89.3 %, 3.34 GAA) becsülettel lehúzta a hatodik szezonját is a csapat ketrece előtt, amely alatt elérte a századik győzelmét a klub színeiben - ennél többet már csak Roy jegyzett. A szlovák hálóőr "júdás" mögött cserekapusként kezdte az évet, de az amerikai primadonna különféle nyavalyái miatt gyakran kezdőként kellett fellépnie, és többször heteken át megszakítás nélkül állt terhelés alatt Sacco zseniális kapuspolitikája hozományaként, ám amíg a csapat versenyképes volt, addig Budaj is nagyon szépen megállta a helyét. A problémák nála is csak akkor kezdődtek, amikor a dolgok totálisan kicsúsztak mindenki irányítása alól, s a nem létező védelmünk mögött teljesen elvesztette az önbizalmát, ami miatt nem igazán lehet okolni, még ha sokszor csak rajta csattant az ostor. Hatalmas igazságtalanságnak fogom tartani, ha elbocsátjuk őt, márpedig nagyon úgy néz ki, hogy korlátozatlan szabadügynök révén kettejük közül neki kell távoznia, és helyére próbálunk meg megfelelő első számú kapust találni, ami 2003 óta hiánycikk a csapatnál, és sajnos tény, hogy ő sem tudta betölteni ezt a posztot.





















A Joe Sacco vezette edzői stáb munkásságáról feljebb már értekeztem néhány gondolatban, a motiválás hiányán és a csapat szükségtelen elpuhításán túl néhány további észrevételt tennék még a teljesítményükkel kapcsolatban. Nem árt elfelejteni, hogy a csapattal együtt a trénertrió is legalább annyira rutintalan a maga szerepkörében, Sacco-t is a 2009/10-es szezont megelőzően neveztük ki, amikor három éves szerződést kötöttünk vele, vagyis most következik az - aktuális megállapodás szerinti - utolsó éve a kispadunkon. A vezetőség már a szezon befejezése előtt hivatalos közleményben bejelentette, hogy a mester a következő idényre is maradhat a posztján, amit nem tartottam túl ésszerűnek, mivel egy 29. helyezett csapat vezetőedzőjét nem illik teljes mellszélességgel támogatni, egy kicsit lehet nem ártana megremegtetni alatta a kispadot, hogy motiváltabb legyen, így sajnos joggal tarthatunk tőle, hogy semmi változás nem lesz a jelenlegi magatartásában, amellyel képtelen volt megmenteni a csapatot a csúfos zuhanástól. Úgy fest, hogy a klub felmenti a felelősség alól az edzőket, és mindent a sérülésekkel magyaráz, ami nem éppen helyénvaló, mivel egy dolog, hogy rengeteg játékosunk hiányzott, de akkor is, azt hiszem, az mindenképpen elvárható lenne, hogy bárkik is lépjenek pályára a csapat mezében, azok mindannyian tegyék ki a szívüket a jégre, és ne csak céltalanul lézengjenek a pályán estéről estére, a HC pedig ne karba tett kézzel nézze végig a játékosok szerencsétlenkedését. Jelenlegi álláspontom szerint Sacco nem való egy NHL-klub vezetőedzőjének, nincs benne elég spiritusz, képtelen hatni erre a csapatra, és ha egyszer elindulunk a lejtőn lefelé, akkor onnan már képtelen új alapokra vezetni a gárdát - ezt az elmúlt két évadunk vége felé tökéletesen prezentálta. Nagyon úgy néz ki, hogy hiba volt a rutintalan játékosokkal teletűzdelt csapat élére egy legalább annyira zöldfülű trénert állítani, talán egy tapasztaltabb szakembertől többet tanulhatnának a fiatalok, és elképzelhető, hogy jobban is tudna hatni rájuk. Fenntartom a véleményem megváltoztatásának a lehetőségét, hiszen egy szezonja még van Sacco-nak, hogy bizonyítson nekem, s ami még fontosabb, az állásáért küzdjön. A segédedzők közül Sylvain Lefebvre amennyire jól bánt egy éve a hátvédekkel, annyira mellé nyúlt idén az összeállításukkor. Nem lehet tudni, hogy vajon mekkora szerepe volt Hannan kipaterolásában, Hunwick ide hozatalában, vagy éppen a Shatty-EJ váltásban, de ezek a megoldások jelentős kudarcot vallottak, és a védelmünk bűn rossz volt az idény második felében. Mentség, hogy rengeteg sérülés sújtotta a hátsó alakzatot, és a szezon alatt 14 (!) különböző játékos fordult meg a csapat védelmében, de akkor sem lehet elmenni a hátvédsorral foglalkozó szakember felelőssége mellett. A csatárok teljesítményéért felelős asszisztens, Steve Konowalchuk munkája érdemli talán a legkevesebb kritikát, elvileg a szakterületének a támadóink védekező játéka és letámadása számít, amivel minden egység közül a legkevesebb problémánk volt, de bizonyára tőle is elvárható lenne egy valamivel határozottabb fellépés, ha már a vezetőedző egy ennyire tejbe tök fazon, legalább egy valaki a sarkára állhatna hármójuk közül.




















Az általános menedzser, Greg Sherman minősíthetetlen tevékenykedéséről már szintén írtam az okok keresése kapcsán, nyilván ha őt is osztályozni kéne, akkor nem csak, hogy egy orbitális egyest kapna, de azonnali fegyelmi megrovásban is részesülne. Egyszerűen alkalmatlan erre a posztra, cseréről cserére bizonyítja, hogy halvány fogalma nincs egy-egy játékos piaci értékéről, s nem csak áron alul szabadulunk meg az értékes portékáinktól, de sokszor tényleg olyan játékosok jutnak a távozás sorsára, akiket a következő évtizedek meghatározó alakjainak tartottunk. Nem vitás, Sherman-től senki nincs biztonságban, bármelyik játékosunk retteghet, hogy ő lesz a következő áldozat, aki egy megmagyarázhatatlan csere alkalmával csomagolni kényszerül Denverből. Ilyen körülmények között nehéz eredményesen játszani, ráadásul a játékoskeretünk minősége is csak romlott az elmúlt szezon közben megkötött "bombaüzleteknek" köszönhetően, nagyon nem jó irányba halad a csapat vezetése, pedig a tavalyi évad után abszolút úgy tűnt, hogy végre sínen van a fiatal szerelvényünk. Jó lenne, ha minél előbb egy hozzáértő szakembert neveznénk ki a helyére, mielőtt nem hullik szét még jobban az együttes, de a váltás egyelőre esélytelen. Talán abban lehet reménykedni, hogy a következő szezontól már Joe Sakic is ott lesz a stábban, és a jelentős hülyeségektől meg tudja fékezni a GM-et, s esetleg idővel, mindannyiunk megnyugvására, átveheti tőle a posztot.

A játékospolitika viszontagságainak másik nagy felelőse Josh Kroenke, az új tulajdonos, aki szerintem annyira nincs tisztában az Avs-szel, hogy a csapatból öt játékost nem tudna megnevezni, de lehet, hogy még hármat sem. Édesapja annak idején a Nuggets-cel együtt szerezte meg a klub jogait, de más irányú hódításai miatt nyűg lett számára mindkét csapat, így az NFL-szabályok értelmében, hogy megvehesse a St. Louis Rams-t, el kellett adnia őket, mindezt egy trükkös húzás értelmében úgy oldotta meg, hogy megajándékozta a denveri csapatok tulajdonjogával a kisfiát. Josh az édesapjához hasonlóan, első sorban a kosárlabdában van otthon, az Avalanche számára is csak egy mostoha klub, amivel nem szeretne semmit sem kezdeni, viszont kiadások mérséklése érdekében igyekszik komoly spórolást meghonosítani a csapat élén a játékosok fizetését a cap minimum értékén tartva. Bizonyára az egyesület sokkal jobban járt volna, ha a tulajdonosváltás során egy külsős személy vette volna meg az Avs-t, aki esetleg még tenni is hajlandó lett volna a csapat előrehaladása érdekében, mivel így az eddigi helyzet semmit sem változott. Nem is várható más, ameddig pedig a Kroenke-família így kezeli a csapatot, semmiféle komolyabb előrelépésre ne számítsunk az eredményekben sem. Az elmúlt két szezonban a Pepsi Centerbe liga szinten is rettentő kevés néző látogatott ki, ha pedig ez a tendencia a csapat eredménytelenségével is párosulni fog a következő években, akkor könnyen lehet, hogy rövidesen egy újabb NHL-csapat körül röppenhet fel a székhelyváltás gondolata.





















Azért nem csak borús jövőképről tudunk beszámolni, talán némi távoli reménysugárt jelenthet a közeljövőre nézve, hogy a következő szezonra csatlakozhat a profik közé az AHL rájátszása alatt a farmcsapatból messze kimagasló Stefan Elliott; a 2010-es draft első körös választottja Joey Hishon OHL-es bajnokként zárta junior karrierjét; míg Tyson Barrie szintén hatalmas hátvédtehetségnek számít. Ezek a fiatalok komoly erősítést jelenthetnek a csapatnak, előbbi kettő könnyen már az ősztől az Avs keretét alkothatja, illetve az idei NHL drafton is komoly választási lehetőségékkel rendelkezhetünk, az első körre két érvényes cédulánk is lesz, melyekből újabb fiatal tehetségekkel gyarapodhatunk.

Ennyit szántam volna a megkésett évértékelőbe, néhány hét múlva, június 24-25-én lesz esedékes a 2011-es draft, melyre vonatkozóan a következő időszakban még több érdekes írással fogunk jelentkezni. Aztán következhet a 2011/12-es szezon, amelynek rengeteg kérdőjellel vághatunk neki, már csak azért is, mert korábbi bejelentésemhez hűen, meccsösszefoglalókkal biztosan nem fogok jelentkezni, és egyelőre a DSB-kiadások szerzője és mikéntje is erősen bizonytalan, mivel abszolút nem tervezem az élvezhetetlen, közel sem majorliga színvonalú, mocskos favágó bajnokság, NHL követését az ősztől.

Talán reménykedhetünk a jobb folytatásban, és egy szebb időszak beköszöntében, csak nem biztos, hogy érdemes...

A bejegyzés trackback címe:

https://denversports.blog.hu/api/trackback/id/tr822954084

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Filip89 · http://www.coloradoavalanche.gportal.hu 2011.06.04. 17:36:02

Lehet anyázni. :P
Azért elmondanám, hogy az eredeti cikket rengeteg helyen cenzúráztam, sok nyomdafestéket nem tűrő jelzőt és gondolatot inkább eltávolítottam a nyugalom fenntartása érdekében.

foppa21 2011.06.04. 18:10:13

anyád de hosszú lett:-D
viszont nagyon jó!

Coach Sacco 2011.06.04. 19:50:57

@Filip89: Már bocs, de még így is elég indulatos lett. :P Sok igazsággal, de szerintem sok helyen túlzásba estél...

milo_hedgie#23 2011.06.05. 12:46:02

ezt még emésztenem kell egy darabig:D de szerintem jogos a sok lecseszés egy 29.helyezett csapatot nem lehet dicsérni...

Tomi_Tanguay 2011.06.05. 14:32:09

nagy szavak ezek egy kis embertől:D
még kroenke is megkapta, csak a video coordinator úszta meg:D

Coach Sacco 2011.06.05. 15:47:00

@Tomi_Tanguay: Lehet Deadmarsh volt az egyetlen szaki, aki jól végezte a munkáját - ebben lenne igazság. :)

milo_hedgie#23 2011.06.05. 17:35:28

@Filip89: képes lennél öt év után egyáltalán nem írni a csapatról? hát meglepődnék és csalódnék,de persze ahogy jól esik neked,tom h az idegállapodod a legfontosabb:))

Filip89 · http://www.coloradoavalanche.gportal.hu 2011.06.05. 18:22:26

Nem az a nagy dolog, hogy ezután nem leszek képes írni, hanem hogy eddig az voltam. Az NHL egy nézhetetlen, élvezhetetlen szar. :P

tHoMaS 2011.06.06. 16:31:41

nagyszerű összegzés lett, szép munka még ha soká is készült el... :)
meglepődnék rajta ha stastnyt ki tudnátok tenni, de valahogy tényleg nem kóser a srác...

foppa21 2011.06.07. 20:30:02

lehet már tudni hogy a draft előtt milyen írások lesznek?

Filip89 · http://www.coloradoavalanche.gportal.hu 2011.06.09. 11:27:09

Tíz évvel ezelőtt a mai napon nyertük meg a Stanley-t!

milo_hedgie#23 2011.06.09. 16:47:55

@Filip89: baromi undorító volt horton sérülése


süti beállítások módosítása