Véget ért tehát az NBA 2010/11-es szezon a Denver Nuggets számára, ideje tehát egy kicsit összefoglalni hogy mi áll mögöttünk.

Már a szezonkezdet előtt tudtuk hogy az idei bajnokság fő kérdése Carmelo Anthony szerződése lesz számunkra. Ez rá is nyomta bélyegét körülbelül az All-star hétvégéig a csapat teljesítményére, hiszen mindaddig hullámzóan produkáltunk. Aztán amikor megtörtént a csere, akkor egyszeriben olyan dolgokat láthattunk a csapattól, amikben előtte nem igen volt részünk, vagy legalább is korlátolt mértékben. Így tehát személy szerint én két részre osztanám az idényt: mondjuk úgy, hogy az első része Anthony-val,a második pedig nélküle.




















Az idény első felében láthatóan megviselte a játékosokat a franchise-player elcserélésének lehetősége, hiszen Anthony hatalmas fizuja és tudása előre vetítette, hogy csak is egy blockbuster-csere útján válthat. Ehhez pedig rajta kívül még játékosoknak kell majd a csapatból csomagolni. Gondoljunk csak bele, ma még a munkahelyünkön dolgozunk, élünk a berendezett lakásunkban évek óta, egy úgymond megszokott életmódot folytatunk, de az áthelyezés szele érint bennünket, amikor lehetségessé válhat, hogy több száz kilométerrel arrébb, egy teljesen új életet kell kezdenünk. Pontosan viszont sokáig senki sem tudja megmondani, hogy ki csomagol és ki nem, maradunk-e a megszokott környezetünkben a barátaink közt, vagy nem. Így pedig világos, hogy nem lehet 100%-ig koncentrálni a feladatokra, és teljes mellbedobással végezni a munkát.

Szóval ekkor úgy éreztem, mentális problémák nehezedtek a játékosokra. George Karl (az edző) állítólag rendkívül ért a játékosok nyelvén, mondhatni szakmai munkásságának legjava a pszichológiai felkészülésben bontakozik ki. Úgy gondolom, az ő jelentős erőfeszítéseinek köszönhetően tudtunk azért a csapat erősségéhez méltón teljesíteni. Ekkor is PO-helyen álltunk, de igen-igen kiszámíthatatlanul jöttek az eredmények.

Aztán nem sokkal az All-star szünet után sikerült nyélbe ütnünk Anthony elcserélését a New York Knicks-el. Innentől számíthatjuk a csapat második nagy időszakát a szezonon belül.

A trade-re nagy részletességgel nem térnék ki, hiszen sokszor írtunk erről előző cikkeinkben. Én inkább azt emelném ki, hogy amikor a csere végbe ment, egy rendkívül hosszú padot kaptunk az egyenlet végén, mellesleg az érkező játékosok mentális hozzáállásával sem voltak problémák,sőt... Itt még visszakanyarodnék gyorsan egy picit Melo-hoz, mert sokunk vérnyomását növelte azzal, ahogyan az év elején hozzáállt a csapatvédekezéshez, csapategységhez. Melo tudna védekezni, de nem akart. Nem volt meg benne a megfelelő motiváció eziránt, nyilvánvaló volt, hogy ő nem itt tervezi a jövőt. Játszatni viszont feltétlen kellett. Az egyetlen ember, aki olykor-olykor rá tudta venni a komolyabb játékra Karl-on kívül, Chauncey Billups volt. Aki viszont igazi profiként dolgozott, holott már ő is egyre inkább képbe került a csere kapcsán. Érte feltétlen fáj minden denveri szurkoló szíve, mert hatalmas sportembert ismerhettünk meg benne, aki a csapat érdekét mindenek elé helyezi.

A csere után érezhetően megnyugodtak a kedélyek, kíváncsian vártuk az újjá alakult Nuggets eredményeit. Karl megpróbálta úgy felépíteni a játékrendszert, hogy a csapat minden tagja érezze azt,mennyire szükséges fogaskerék ebben a gépezetben. A játékosok immáron a csapategységet bomlasztó körülmények hiányában, teljességgel átadhatták magukat a játéknak. Meg is lett az eredménye, hiszen nagyon simán elértük a rájátszást, csak az volt kérdéses, hogy hányadik helyen jutunk be.

Elsősorban a nagy változást a tisztességes védekezés hozta meg. Ez eddig sajnos nem volt jellemző a csapatunkra, más-más indokokkal magyarázhatóan. Emellett - mivel 10-12 majdhogynem egyforma tudású játékos volt a keretben - a támadóarzenálunk is bővült. Mivel egy átlagos rotációhoz képest szélesebb skálán mozogtunk a lehetőségekben, azzal éltünk is, aminek eredménye lett, hogy a védekezést bírtuk lábon, hiszen friss játékosokat tudtunk folyamatosan rotálni. De a frissesség a támadásban is fontos fegyverré vált, az alapszakaszban az utolsó negyedeket rendre a csapatunk nyerte meg az ellenfelekkel szemben.

Jó, jó a sok opció, viszont azt látnunk kellett, hogy igazi gyilkos franchise-player nélkül, ha jelentős gödörbe kerülünk, nehéz lesz újítani. A playoff-ban ez sajnos megmutatkozott, ahol én azt gondolom nem okoztunk csalódást. A Thunder - akiktől kikaptunk - még e sorok írásakor is versenyben van, akár a nagydöntőre is esélyes lehet, nincs miért szégyenkeznünk.























A játékosokat egyesével nem elemezném, inkább csak szót ejtenék róluk pozitív, illetve negatív dolgok kapcsán.

Egyértelműen Ty Lawson és Aaron Afflalo hatalmas fejlődése volt a leginkább szembetűnő. A "kicsi" az alapszakasz vége felé egy NBA-rekordot is átadott a múltnak,ő dobta egy meccsen a legtöbb triplát, szám szerint tízet. Afflalo kinti dobásai javultak igen nagy mértékben, a védekezése is fejlődött, és év vége felé érezhető volt, hogy a társai is támaszkodnak rá nehéz helyzetekben. Franchise-játékos szerintem soha sem lesz, viszont az ilyen játékos az edzők álma. Nem dumál, viszont dolgozik, tűr, hajt, és megszakad a pályán.

Raymond Felton érkeztével az egyes-kettes poszton egy új stílust kezdett Karl kialakítani, még jobban felgyorsítva ezzel az amúgy sem lassú játékunkat. Wilson Chandler és Danilo Gallinari biztos pontnak tűnt a kettes-hármas poszton, hatalmas potenciállal rendelkeznek, amiből idén meg-megvillantottak momentumokat. Gallinari-ból válhat esetleg a jövőben egy olyan játékos, akinek egyenlő állásnál pár másodperccel a vége előtt labdát lehet adni, csak türelmesen kell fejleszteni tovább a képességeit. Chandler lejáró, több posztos játékos, nem bánnám ha maradna, bár attól tartok ez pénzügyileg egy fájó pont lehet.

A felső két poszton Nené, akit mindenek előtt kiemelnék. Kitartó, harcos játékossá érett. Palánk alatt jól pozíciózik, bár az utóbbi napokban kérdésessé vált, hogy marad-e nálunk. Reméljük igen,mert 2-3 nagyon jó év még biztos benne van.

Sok sérültünk volt a két magas poszton, ezzel gyakorlatilag végig küszködtünk az év során. Kenyon Martin szerződése is lejár, és ezt csak azért említeném meg most (mert a csere-ötletekről, a jövőbeli kilátásokról még írunk kicsit később) mert ezáltal lehetőségünk van az egyik legszembetűnőbb hibánkat is kiküszöbölni egy új játékos igazolásával. A lepattanózásról van szó, amiben sajnos nem tudtunk jelentősen előrelépni. Pedig szigorúan szükséges lenne a javítás ezen a téren, hiszen a játék fejlődésével együtt a védekezés is fejlődik. Ezáltal több lehet a pontatlan dobás, az ebből fakadó lehetőségeket pedig nem kellene az ellenfélnek hagyni. Elsősorban a Thunder elleni rájátszásban volt leginkább látható, mire is vezethet ennek hiánya. Azt gondolom, hogy ezt a problémát ideje lenne kezelni.














Reálisan nézve, körülbelül ennyi van a csapatban, bár egy szerencsésebb PO-párosításban talán egy körrel többet is mehettünk volna. De nagy gond nincs, hiszen fiatal játékosainknak köszönhetően folyamatosan tudunk építkezni. Ez most a legfontosabb, hogy van alap, amire falat húzhatunk, nem kell teljes átalakítást véghez vinni, ami miatt pár év vegetálás várna a csapatra.

Az offszezonban változások várhatóak, amik elsősorban a szerződéshosszabbításokból fognak adódni. Nyilván kész számok nélkül nehéz jóslásokba bocsátkozni...

Így, az idény végén szeretném megköszönni a lehetőséget Filip barátomnak, hogy írhattam, és mindenki másnak, aki olvasgatta a blogot, a Nuggets-szel kapcsolatos írásokat. Nagyon jó, hogy ennyien követik figyelemmel a kosárcsapatot, és szurkolnak a Denvernek. Örülök, hogy részese lehetek ennek a kis csapatnak, remélem a jövőben is lehetőségünk lesz együtt szurkolni! Köszönöm a figyelmeteket!