Nem kezdődött a legjobban kedvenc csapatunk, a Denver Broncos szezonja, viszont talán még nem tartunk ott, hogy el kezdjük visszaszámlálni a meccseket, hiszen máris itt a lehetőség a javításra. Magyar idő szerint vasárnap 22:15-kor a Cincinnati Bengals csapata látogat a mérföld magas városba.





















Ellenfelünk 1968-ban csatlakozott az American Football League-hez, majd az 1970-es összeolvadástól az NFL veretes mezőnyét erősíti. Első NFL-es évükben rögtön megnyerték a divíziójukat, amit '73-ban meg is ismételtek és emellett '75-ben is bejutottak a rájátszásba, ám a franchise legsikeresebb időszaka mégis a '80-as évekre tehető. A tigrisek '81-ben és '88-ban az AFC Central divízió legjobbjainak bizonyultak, és meg sem álltak a Super Bowlig. Ott azonban Joe Montana és a San Francisco 49ers mindkétszer jobbnak bizonyult náluk. Első alkalommal már az első félidőben eldőltnek tűnt a meccs, és hiába támadt fel a 2. félidőre a Ken Anderson vezette Bengals, ez csak a felzárkózásra volt elég. Anderson hiába passzolt kis híján 2× annyi yardot, és 2× annyi TD-t mint Montana, 26-21-re a Frisco nyert. A '88-as szezont követően 4 ponttal maradtak alul, de a meccs nem csak 1 pontnyival volt szorosabb. Egy emlékezetes döntőben 3-3-as félidő után a 4. negyedet 10-6-os előnnyel várhatták a tigrisek. S bár a záró menet legelején a Montana - Jerry Rice összjátékra mint oly sok csapatnak oly sokszor, a Bengalsnak se volt ellenszere (13-13), egy field goallal újra meg tudták szerezni az előnyt. Az utolsó percekben, az utolsó driveban azonban Joe Montana ismét letette a névjegyét, végig vezette a támadást a pályán és fél perccel a vége előtt célba juttatta a meccset eldöntő passzt (20-16).

A két SB-kudarcot követően '90-ben még sikerült megnyerniük a divíziót, ám azután másfél évtizedre eltűntek a rájátszásból. Aztán 1/1-es irányítójuk, Carlson Palmer jóvoltából 2005-ben és 2009-ben sikerült kvalifikálniuk magukat a playoff küzdelmeibe, meccset nyerni már képtelenek voltak. Palmer pedig megunta a csapatot, és inkább visszavonult, távozott sztár elkapójuk Chad Johnson, vagy új nevén Chad Ochocinco is, ahogy az 1 évre odaszerződtetett primadonna, TO is. Ennek fényében akár egy szétesett, könnyű ellenfélre is számíthatnánk, ám az első fordulóban magabiztos győzelmet arattak, az előzetesen erősebbnek vélt divízió rivális, Cleveland Browns ellen. Akire mindenképp oda kell figyelni mostani keretükből az a támadók részéről az újonc irányítójuk Andy Dalton és a Bengalsban magára találó futó Cedric Benson. Hasonló gondokat okozhat majd, mint múlt héten McFadden. Védelmükből talán Rey Maualuga-t és Leon Hall-t emelném ki.

A két csapat közös múltját nem jellemzi hatalmas rivalizálás. 25 találkozásunk alkalmával 17× mi örülhettünk, 8× ők, rájátszásban egyszer se volt szerencsénk egymáshoz. Mindenképp emlékezetes pillanat a közös múltban a 2009-es szezon nyitó, utolsó pillanataiban Brandon Stokley szenzációs gamewinning TD-je. Ekkora mákkal még akár idén is nyerhetünk. :)

Ami minket illeti, múlt héten egy nyerhető meccset buktunk el, s a vereségnél is fájóbb az a veszteség, amit a meccs okozott. A korábbi sérültekkel együtt akár az is előfordulhat, hogy nyolc kulcsembert leszünk kénytelenek nélkülözni, közülük heten a TC-n a kezdőben kaptak szerepet. Ilyen körülmények között mondanom sem kell, nem könnyű a helyzetünk. Ráadásul a vereségen és a sérülteken kívül is voltak baljós jelek a szezonnyitón. Legszembetűnőbb talán az O-line gyengélkedése volt, számomra azonban a legaggasztóbb a rengeteg büntetés. Sosem jön jól, ha ingyen yardokat osztogatunk az ellenfélnek, és ilyen szempontból rengeteg hibával játszott (is) a csapat. Lehet a csonka holtszezonra fogni, de ez ügyben nem kifogásokat kell keresni. Ezt minél hamarabb ki kell nőni, ahogy az elvesztett labdákat is. Évek óta negatív a turnover ratio-nk. Így nehéz előbbre lépni. Nem játszottunk jól, ez minden csapattal előfordulhat, de az ilyen büntetések bármilyen szituációban elkerülhetőek, a labdára meg lassan megtanulhatnának már vigyázni. Az első meccsen a csapat messze nem tartott ott, mint ahogy reméltem. Most kiderül, hogy a túlzott bizonyítási vágy okozta, csak rossz napjuk volt, vagy egy nehezen kezelhető gyerekbetegségről van szó. Ami mindenképp bizakodásra ad okot, hogy a meccsen így is harcban voltunk a győzelemért.

A sérültek:

 
Itt az alkalom a javításra, de ennyi hiányzóval ez nem biztos, hogy a győzelmet jelenti. Persze, hazai pályán csakis ez lehet a cél - "Nyerni kell, nincs mese...", de ha a csak a kiemelt hibák, hiányosságok terén előrelépünk, már nem leszek teljesen csalódott. Akárhogy is, Hajrá Broncos!