Egyetlen győzelemre a pozitív mérlegtől, egyetlen győzelemre a rájátszástól, egyetlen győzelemre a csoport elsőségtől. A Denver Broncos ma úgy lép pályára, hogy beteljesítheti a hozzáfűzött reményeket, amennyiben legyőzi soron következő ellenfelét, illetve akkor is, ha a Bolts újfent vereséget szenved az egyre jobb formában lévő és PO-ért küzdő Bengals ellen. Természetesen akkor csillogna igazán fényesen a divízió koronája, ha győzelemmel szereznénk meg, azonban ehhez az elmúlt hetek egyik legjobb formájában lévő csapatát kéne legyűrni, a Tampa Bay Buccaneerst.



A kalózok 1976-ban csatlakoztak az NFL-hez, méghozzá pont a mi büszke (akkoriban még tényleg büszke) divíziónkhoz, azonban kifejezetten rossz vendéglátónak bizonyultunk, és egyetlen győzelmet se engedtünk nekik divízión belül, s ami még rosszabb számukra, azon kívül se találtak. Első két meccsükön az Oilers és a Chargers pontot se engedett nekik, de később pont nélkül távoztak Cincinnatiból, New Yorkból és Pittsburghből is, hogy szurkolóik láthassanak pontokat, cserébe mi 48-cal "ajándékoztuk" meg őket. A kudarc olyannyira megviselte őket, hogy inkább helyet cseréltek a Seatlle Seahawks-szal, a sólymok jöttek az AFC Westbe, ők meg mentek az NFC Central-ba, sajnos azonban a játékosokat magukkal vitték, azokat nem cserélték ki, így újabb 12 vereséggel 0-26-tal kezdték meg NFL szereplésüket, és második évükre is jutott újabb 6 shotout.

Azonban ahogy megnyerték a szezon utolsó két meccséét, szépen elkezdte feljebb vinni az Isten a dolguk, s '79-re Daug Williams (akivel később fatális találkozásunk volt a '88-as Super Bowlban) és a későbbi HOF-er Lee Roy Selmon vezérletével már divízió győzelemnek és PO-nak örülhettek. A konf döntőben azonban pont nélkül maradtak. A csapat a '80-as évek elején, '81-ben és '82-es csonka szezonban még meg tudta ismételni szereplését, de PO-ban nyerni már nem tudtak, utána pedig zsinórban 14 losing season következett...

...Aztán '97-ben a 4 winning seasonjüket a 4 PO szereplés követte, s Dungy-val 6 év alatt 4× jutottak a rájátszásba. A sikert elsősorban Monte Kiffinnel és Lovie Smith-szel kidolgozott cover 2-n alapuló sémának a Tampa 2-nek köszönhette, amibe persze olyan nevek is kellettek, mint pl Hardy Nickerson vagy Derrick Brooks. Azonban hiába tartja a mondás, hogy Defense wins Championship, az igazán nagy siker mindannyiszor elmaradt. A 2001-es WC vereséget követően pedig menesztették Dungy-t. Hogy pótolják szokatlan módját választották az edző igazolásnak, trade-eltek érte: A 2002-es első két kör, a 2003-as első kör és a 2004-es második kör. Hogy megérte-e? Gruden első évében Super Bowlba vitte a Tampát. A ligaelit (liga legjobb) védelemhez felépített egy olyan támadósort, ami képes elmanagelni a játékot, hozzáadni azt a kis plusszt, ami Dungy alatt hiányzott. A sors iróniája, hogy a döntőben Gruden pont volt csapata, az Oakland Raiders ellen találkozott. A mérkőzésen esélyt se adott a fosztogatóknak, a védelem az alapszakasz MVP Rich Gannon 5 labdáját is megszerezte a levegőben Brad Johnson pedig pontokra váltotta a turnovereket. A 3. negyedben már 34-3 volt a meccs, mely a hosszas garbage timenak köszönhetően végül 48-21-gyel végződött. Dexter Jackson és Dwight Smith 2-2 INT-tel, Simon Rice pedig 2 sackkel vette ki a részét a sikerből.

Hiába azonban a győzelem, a Buccaneers nem tudott hatalmon maradni, 2 évre a PO-ból is eltűnt. 2005-ben és 2007-ben újra rájátszásban voltak ugyan, de meccset nyerni ott, már nem tudtak, s ez odáig vezetett, hogy John Grudennek mennie kellett. Gruden nevét azóta is minden offseasonben 5-10 csapattal szóba hozzák, még sosincs belőle semmi se, a Tampa pedig azóta se volt rájátszásban.

Két éve biztató szereplésük volt, és idén is harcban vannak a rájátszásért, és nagyon jó formában vannak. Zsinórban 4-et nyertek mielőtt egyetlen ponttal alulmaradtak a konferencia első Falcons-szal szemben. Sikereikben a kulcs Doug Martin, az a futó, akit abból a pickből húztak az első körben, amivel mi letrade-eltünk a második körbe, Derek Wolfe-ért. A 223 fontos RB október óta 115 yardot átlagol meccsenként, kompenzálva ezzel azt, hogy a liga egyik leginkonzisztensebb QB-ja  vezeti a légi offenzívát. Ugyanakkor ha Josh Freemantől nem is csinálunk magunk alá, azért a célpontjai közül Vincent Jacksont aligha kell bemutatni. Kevés szép emlékünk van vele kapcsolatban. Védelmükről nagyjából ugyanaz mondható el, mint a támadóikról, földön nagyon jók, levegőben nagyon rosszak. Peyton Manning ellen nem ez a legjobb párosítás.

Márpedig, áttéve kicsit a Broncosra, ha a meccs elején vezetést szerzünk, a gyenge secondary ellen, akkor nem alapozhatnak támadásban a futó játékra, kénytelenek lesznek passzolni, márpedig ha arra szorulnak, akkor több akadályba ütköznek. Elsősorban Von Millerbe és Dumervilbe, akik jó eséllyel már magát a passzt is megakadályozhatják. És itt jön képbe Derek Wolfe, akivel mi se jártunk rosszul azon a bizonyos drafton, mert ő végzi el a piszkos munkát, hogy Von Miller 1-1-ben maradhasson az OT-vel szemben. De ott van az LB sor is, nem csak Miller, Woody ligaelitbe nőtte ki magát, Trevathan egyre jobban beválik, nagy steal ő a 6. körben és visszatért DJ Williams is, aki hamarabb megtalálta helyét az LB sor közepén, mint a szondát szokta, amikor ellenőriztetik a közúton. A secondary pedig sokat profitál a nagy nyomásból, ha kell labdát szereznek, ha nem megy, csak nem hagynak üres célpontot.

Azt hiszem erre mondják, hogy kedvező matchup, ugyanakkor egy az életéért küzdő csapat látogat, egy olyanhoz, ami nincs úgy feltüzelve, ami újabban félgőzzel hozza a meccseket, és úgy tűnik félgőzzel nyeri a csoportot is. Ez nem baj, de kérdés mi lesz, ha hirtelen fel kell pörögni, mert a Tampa ellen ez könnyen megtörténhet. Nem lesz ez könnyű meccs, szükség lesz a szurkolásra vasárnap este 22:05-től: Hajrá Broncos!